9. rész

Zene: Blue Stahli – Ultranumb

http://www.youtube.com/watch?v=tpJ-2xX5ZMg

9. rész

Sokk

Már izzott a levegő az öltözőben. Mindketten izgultunk, vártuk a nagy pillanatot, amikor színpadra léphetünk és sokkolhatjuk a közönséget. Már a színpad mellett álltunk, vártuk, hogy mikor ér véget az előttünk lévő előadás. Az izzadtság dús cseppekben folyt végig a hátamon – kedvem lett volna levenni a zakóm, de nem lehetett, hiszen az is a fellépés része volt. Így maradt a kibírhatatlan hőség és a zakatoló szívverés.

Aztán egy perc múlva hirtelen a színpadon találtam magam, miközben hallottam, hogy a hangfalakból dübörögve szól a zene; én éppen a sötétben álltam – egy pillanattal később pedig felvillant a fény, és máris elkezdtem énekelni.

A közönség tombolt, amíg mi a jól megszokott módon adtuk elő a dalt. Minden főbb mozdulat rutinból jött, de mégis minden előadásunk valamiben más volt. Ezek az eltérések általában apróságok voltak, de akkor és ott készen álltunk arra, hogy azt az estét mindenki számára emlékezetessé tegyük.

Remegett a kezemben a mikrofon, amikor a színpad közepe felé sétáltam. Persze próbáltam nem kimutatni, és a lehető leglazábbra venni a mozgásom, de én akkor is éreztem a nyugtalanságom zavaró jeleit. Nem akartam ezzel foglalkozni, így inkább Jonghyunra néztem, aki úgyszintén felém közeledett – végül megálltunk egymással szemben.

Három…

A közönségből mindenki bekapcsolódott az általános sikítozásba, így kétszeres hangerővel fejezték ki heves érzelmeiket. Jonghyun egy gyors szemvillanással jelzett nekem, hogy hagyjam őt vezetni, és így is cselekedtem. Minden ment úgy, ahogy szokott – egy kis ideig.

Belemarkolt a vállamba, aztán a keze az állam vonalán át felcsúszott a hajamig. Ekkor már azt hihettük volna, hogy a hangerő maximumon tombol, de mint később kiderült, a rajongók még ennél is tudtak hangosabban kiabálni – csak szükségük volt hozzá a megfelelő kiváltó okra.

Kettő…

Érzékien hátrarántotta a fejem, és egy pár másodpercig nem engedte vissza, közben a nyakamhoz hajolt, úgy mondta a szövegét. Ez után én következtem.

Én is belemarkoltam a selymes bőrébe, szemeim izzottak a vadságtól, amikor rá néztem. A szövegem csak mondtam és mondtam, aztán…

Egy…

… a tarkójánál magamhoz húztam, és érzékien csókolni kezdtük egymást. A hangulat a tetőfokára hágott, a zenét elnyomták a rekedtes felhangú ösztönös sikolyok, én pedig élvezve a botrányos viselkedésünk első reakcióit élvezettel folytattam tovább. Ha nekik tetszik, én sem vetem meg…

Úgy tűnt, Jonghyun teljesen beleveszett a pillanatba. Elfeledkezett magától, arra sem figyelt, hogy mennyi ideje álltunk ott… Így rám várt a feladat, hogy alig tíz másodperc után megszakítsam a csókot, mert ő képtelen lett volna rá.

A hangok továbbra sem haltak el, ugyanolyan őrületes erővel sikoltoztak mindvégig. Jonghyun végigugrálta a dal fennmaradó részét, szinte már őrjöngött, de látszott, hogy a közönséget már nem kell tovább tüzelni. Végül visszatért hozzám és egy kissé ijesztően vad arckifejezéssel rátette a csuklómra a bilincset és a magasba rántotta.

Miután elhagytuk a színpadot, még akkor is hallottuk a fáradhatatlan sikolyokat, pedig azóta már Key hyung szólószáma is elkezdődött. Rögtön a színpad lejártánál a stábunk egy része fogadott, arcukról lerítt, hogy nem hiszik el, amit láttak. Lehámozták rólunk a bilincset, és az öltözőbe parancsoltak minket. Minho és Onew már odabent öltöztek, de úgy tűnt, ők lemaradtak a nagy meglepetésről.

-  Idáig lehetett hallani a hangjukat… Gratulálok – szólt Onew hyung és még el is mosolyodott mellé.

-  Igen, hihetetlenek voltak – jegyeztem meg én is egy mosollyal az arcomon. Jonghyun nem volt olyan állapotban, hogy meg tudjon szólalni, de elég volt, ha ezt én tudtam. Mások előtt próbálta leplezni. A következő fellépő ruhám után nyúltam, sőt, már félig át is öltöztem, amikor újra ránéztem. – Hyung, te nem öltözöl? – Szerencsére pont mellettem volt a ruhája, így könnyedén odaadhattam neki. – Szedd össze magad! – súgtam oda úgy, hogy a többieknek ne tűnjön fel semmi.

Végre észhez tért. Elvette tőlem a ruháit, de ekkor berontott a szobába Key.

-  Ti meg vagytok húzatva?

Onew és Minho tágra nyílt szemekkel pislogott, fogalmuk sem volt, mi baja van Keynek, arról meg főleg, hogy miért kiabál úgy, mint egy eszelős.

-  Miért, mi van? – kérdezett vissza Minho.

-  Ők ketten! – mutatott ránk. – A fellépés alatt úgy csókolták egymást, hogy azt hittem, káprázik a szemem!

A két frissen beavatotton felülkerekedett az általános döbbenet. Pár másodperc múlva Minho jókedvűen felnevetett, Onew pedig hitetlenkedő mosollyal nézett felénk. Úgy tűnt, őket nem zaklatta fel annyira a tény, de mindkettőjükön látszott, hogy még ők sem hiszik el igazán.

-  Komolyan beszélsz?

-  Láttam!

-  Tényleg megtörtént – szólt közbe Jonghyun, aki azóta minden jel szerint tényleg összeszedte magát –, és aztán? Menedzser hyung is tudott róla.

-  Szó… szóval ti ezt elterveztétek? – kerekedtek el Key szemei.

-  Miért, szerinted csak úgy egymásnak estünk? – Jonghyun úgy nézett rá, hogy még Key érezze magát hülyén. Cseles… Ráadásul a terv bevált, mivel Key elég szapora pislogásba kezdett.

-  Én… izé… nem tudtam, mit gondoljak. De amikor odanéztem, és láttam, hogy mi megy a színpadon sokkot kaptam. Arra persze nem gondoltatok, hogy nekem milyen lesz majd a ti kis magánakciótok után fellépni! Ráadásul a szólóm feléig mindenki veletek volt elfoglalva, olyan érzésem volt, hogy tök feleslegesen mentem ki a színpadra, mert alig figyeltek rám…

Igaza volt, erre tényleg nem gondoltunk… sajnos úgy tűnik, kissé túlzottan is magunkkal voltunk elfoglalva.

-  Bocsánat, hyung.

-  Nem haragszom, Taemin-ah. De ha legközelebb is ilyen késztetéseitek támadnának, jó lenne, ha beavatnátok minket is, a meglepetéseket pedig inkább a közönségnek tartogatnátok. Jonghyun, ez főleg neked szól, mert fogadni mernék, hogy a te ötleted volt… – csípőre tette a kezét és éles pillantást vetett az említettre, aki árulkodóan a markába kuncogott.

-  Ha szent a béke, akkor öltözz át te is, mert két perc múlva megint a színpadon kell lennünk – a figyelmeztető közbeszólás Onew száját hagyta el, aki rögtön Key kezébe nyomta a ruháját.

A koncert pedig haladt tovább… de a show csak akkor kezdődött.

Elutasítottam a menekülési útvonalat és inkább a könnyebb utat választottam. Ekkor már nem volt választási lehetőségem, pedig pár perccel korábban még lehetett volna… Ha nem hagyom annyi ideig… de nem tudtam ellenállni. A fülsiketítő sikolyok még inkább arra buzdítottak, hogy ne hagyjam abba – és emiatt már késő lett volna visszatekinteni a helyes útra, mert az már nem létezett. Csak az az egy, amelyiket éppen jártam, s annak az útnak sajnos nem voltak elágazásai, vagy csak én voltam túl vak ahhoz, hogy észrevegyem őket.

Már nem érdekelt semmi, csak az, hogy nekem jó legyen. Mindenben azt kerestem, hogyan tudom kedvem lelni benne, más már nem is számított.

Boldog voltam – egyelőre.