13. rész

Zene: Adam Lambert – Underneath

http://www.youtube.com/watch?v=ygt2F3RK-3g

13. rész

Beismerés

Aznap nem voltam formában. Folyton elbambultam – úgy értem gyakrabban, mint általában –, ami a többieknek is feltűnt. Először el-elnevették magukat a figyelmetlenségemen, de később már ők sem találták olyan viccesnek, főleg amikor már sokadszor rontottam el a koreográfiákat. Tőlem nem ezt szokták meg.

-  Taemin-ah, komolyan nem vagy beteg? – Minho megfogta a vállam, láttam, hogy aggódik. Nem szóltam egy szót sem, csak hagytam, hogy maga felé fordítson. – Nem vagy lázas? – Keze a homlokom felé indult, de megállítottam.

-  Nem, hyung, semmi bajom.

Csak nézett rám, aztán nagyot sóhajtott.

-  Ha mégis rosszul érzed magad, azonnal szólj. Senkinek sem hiányzik, hogy fellépés alatt legyél rosszul.

Tudtam, hogy nem fogok szólni, mert ha megtettem volna, akkor kérdezősködni kezdtek volna, nekem pedig tilos volt akármit is mondani. Nem… Ezt a titkot addig kell őriznem, ameddig csak tudom. Nem gyengülhettem el.

Folytattuk a próbákat a nagyjából megszokott menetben. Jonghyun kerülte a pillantásomat, én is az övét, s mindez akkor csúcsosodott ki a legjobban, amikor a közös szólónkat próbáltuk. Természetesen mindenki látta, hogy valami nincs rendben. Az egész csak az árnyéka volt a legutóbbi fellépésünknek, mintha az egész haldokolt volna…

-  Fiúk, mi történt? – sétált a színpad mellé a menedzser. – A múltkor fantasztikusak voltatok, most meg rátok se lehet ismerni…

-  Sajnáljuk – motyogtam a mikrofonba.

-  Van valami gond?

-  Nem… – szólalt meg azonnal Jonghyun. – Nincsen semmi. Elnézést kérünk.

-  Menedzser hyung! – hallottuk hirtelen Key hangját. – Beszélni szeretnék Taeminnel. Kaphatnánk tíz percet?

A menedzser csak rábólintott, ő pedig mellém szaladt, elkapta a csuklóm, és az egyik üres öltözőbe vonszolt. Nem akartam utána menni, mert tudtam, hogy annak csak rossz vége lesz. Féltem, hogy átlát rajtam, hogy rájön a titokra, de ha visszakoztam volna, csak még jobban gyanakodott volna. Fogalmam sem volt, mit tegyek.

-  Ülj le – adta ki az utasítást, majd ő is leült. – És most szépen meséld el, hogy mi bajotok van, mert már kezdetek idegesíteni.

Elkerekedtek a szemeim, innen már nem volt menekvés.

-  De… miért én? Kérdezd meg tőle, ha annyira kíváncsi vagy.

-  Azért, mert te sokkal rosszabbul hazudsz – adta meg a prózaian egyszerű választ. – Szóval? Mi bajotok van tulajdonképpen?

-  Nekem semmi, Jonghyun bajáról pedig kérdezd őt. – Fel akartam állni, de egy szempillantás alatt visszarántott maga mellé.

-  Én téged kérdezlek. Tegnap este még tök jól megvoltatok, aztán menedzser hyung hazaküldött titeket, másnap reggel pedig már mindketten ilyen furcsán viselkedtetek. Mellesleg azóta csak még furcsábbak vagytok… Mi történt az éjjel?

-  Mondtam már – kezdtem kicsit hangosabban, már éreztem magamon a nyomást –, hyung marhaságokat beszélt, és most mindketten fáradtak vagyunk.

-  Én pedig mondtam már, hogy borzalmasan hazudsz. – Fejét félre billentve figyelt engem. – Az előbb még azt mondtad, nem tudod, mi baja.

Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arckifejezésem. Ennyi lett volna? Máris sarokba szorított, és most el kell mondanom neki?

-  Taemin-ah, válaszolj.

-  Ne kérdezz tőlem ilyeneket… – hangom megremegett, ami már őt is meglepte. – Kérlek, hyung, ne kérdezd ezt tőlem…

-  De hát… mi történt? Most már komolyan kíváncsi vagyok. – Az állam felé nyúlt, hogy felemelje, de elrántottam a fejem, s ekkor kihullott a szememből egy könnycsepp. – Taemin-ah… mi baj van? – hangja ekkor már sokkal lágyabb volt, fél karjával pedig finoman magához ölelt.

-  Nem mondhatom el. – Szakadozottan sóhajtottam egyet. – Nem szabad.

-  M-miért? Ki tiltotta meg? – várakozóan figyelt, de csak a halk hüppögésem kapta válaszul. – Jonghyun?

-  Nem mondhatom el.

-  Szóval ő volt! – Felállt volna, ha akkor nem húzom vissza.

-  Nem ő volt. Amúgy sem mondhatnám el senkinek.

-  De akkor… mégis mit csinált veled? Olyat tett, amit te nem akartál? – Felzokogtam, Key-nek pedig több sem kellett… – Szóval igen. Mégis mit csinált? Ha nem mondod el, nem tudok segíteni, pedig látom, hogy szükséged lenne rá.

Ebben igaza volt – szükségem lett volna rá, hogy elmondhassam valakinek, máskülönben felrobbantam volna. Még egy nap sem telt el az eset óta, mégis úgy éreztem, mintha éveket öregedtem volna. Tényleg felnőttem, de milyen áron…

Nagyot sóhajtottam, hogy visszaszorítsam a sírásom, de semmit sem ért. Magamhoz öleltem Key-t, ő pedig vigasztalóan a hajamat kezdte simogatni.

-  Meséld el, mi volt, én nem foglak kinevetni. Meséld el, Taemin-ah, hogy mi törte össze a lelked. – Még jobban hozzá bújtam. – Megütött? – Megráztam a fejem, mire ő az államnál fogva felemelte és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni.

Feltört belőlem egy mély sóhaj, aztán a vállába kapaszkodtam, végül a nyakánál állapodtam meg. Ő csak tág szemekkel nézett rám, várta, hátha mondok valamit, ám tudtam, hogy ezt szavakkal képtelen lennék elmondani neki még akkor is, ha nem lenne tilos. Így kicsivel közelebb húztam magamhoz, és még mielőtt rájött volna, hogy mit tervezek, megcsókoltam.

Úrrá lett rajta az első sokk, mozdulni sem bírt, de én nem kíméltem, mert meg akartam mutatni neki, min mentem át előző este. A kezem a nyakáról egészen a hasáig csúszott, majd az ujjamat beleakasztottam a nadrágjába. Egy meglepett hang bukott elő belőle, de továbbra sem bírt megmozdulni, én pedig kihasználva az időt a nyakát kezdtem csókolgatni. Pár forró érintés után azonban magához tért, és egy kemény mozdulattal eltolt magától.

-  Taemin-ah…

-  Sajnálom, de képtelen lettem volna elmondani…