4. rész

II. FEJEZET: A KÁRHOZAT ÚTJÁN

Zene: Kings of Leon – Closer

https://www.youtube.com/watch?v=eg3F4zpOdK8

4. rész

Közelség

Mindenki tombolt. A sikoltások összefonódtak, s mire a színpadhoz értek már csak egyetlen hangosan üvöltő oroszlán hangja jutott el hozzám. A legszebb, legerőteljesebb hang a világon.

Én is őrjöngtem, ráztam a fejem, és olyan hangerővel énekeltem, mint az előtt csak nagyon ritkán. Jonghyun magához vont, keze újra a nyakamnál járt és kellemesen megsimogatta a nyakam, majd a hajamnál fogva hátrarántotta a fejem, s visszaengedte.

Miközben énekelt, szinte az arcomba ordított, másik kezével a derekamnál fogva vont magához, orra hegye az arcomat cirógatta… Gyerünk, csinálj valamit! – parancsoltam magamnak és készségesen az állához simultam. Furcsa volt… de a kitörő sikolyokat hallva már tudtam, hogy jó döntés volt. Beláttam, hogy igaza volt Jonghyunnak, tényleg ez kell nekik – hogy érintkezzünk a színpadon, és ők végignézhessék.

Hiába, mindenkiben ott él egy perverz, ha tagadja, ha nem, egyszerűen ilyen az emberi természet. A rajongóink is igénylik néha, és talán ez így van rendjén… Nekünk pedig az a dolgunk, hogy kiszolgáljuk az igényiket. Szóval ennyi… egyszerű, mint egy pofon. Ettől még nem leszünk kevesebbek.

Gondolataim villámgyorsan végigfutottak a fejemen, majd a tömegre pillantottam. Csillogó szemek, kiáltásra nyílt ajkak mindenütt és a dübörgő, őrült dallamok, melyek még a gondolataim hangját is elnyelték. Megszorítottam a mikrofonom, Jonghyun tarkójába markoltam, s agresszíven, erőből énekelni kezdtem.

Ha ez kell a világnak, nekem meg kell adnom neki, amit kér.

A szólófellépés után beküldtek minket az öltözőbe, hogy felcseréljük a ruháinkat a következő körhöz. Előre mentem, fél perccel később ő is utolért. Én addigra már megszabadultam a zakómtól és az ingemtől, aztán a fogason kutattam a következő ruha-összeállítás után, amikor Jonghyun két erős karja hátulról magához szorított, teste a meztelen hátamnak feszült.

-  Imádták! – mondta lelkesen. – Jók voltunk, Taemin-ah!

Elvigyorodtam, és szembe fordultam vele. Sosem álltam még ilyen közel hozzá úgy, hogy semmi sem választotta el a bőrünket egymástól – szokatlan volt, mégis próbáltam ettől valahogy eltekinteni.

-  Igen, hyung, azok. Ez jobb volt, mint az első. A következő remélem, még jobb lesz! – Arcom rózsaszínes lett az örömtől, és talán kicsit zavarba is jöttem a túlzottan közeli fedetlen felsőtestétől, de próbáltam rejteni. Erre szükség van, nem takarhatom el a szemem, mint egy szemérmetlen kislány… Azt akarom, hogy elégedettek legyenek velem, hogy értékesnek tartsanak, és hogy ezt a magaménak tudhassam, sok mindenre képes lettem volna.

Így belegondolva pár csók nem is olyan nagy ár érte…

Jonghyun szemeibe néztem, láttam, ahogy ő is engem néz, de az ő szemeiben semmilyen szándékot nem láttam. Átöleltem, majd lenéztem az ajkaira – valamit mondott, de nem figyeltem rá. Közelebb hajoltam hozzá, fejem kissé oldalra döntöttem, és lágyan megcsókoltam. A meglepettség első másodpercei után finoman válaszolt, mire én lassan, vigyázva, nehogy elrontsak valamit, simogatni kezdtem a hasát és óvatosan beleharaptam az ajkaiba. Eleinte éreztem, hogy én irányítok, készségesen visszacsókolt, majd belemarkolt a derekamba és gyengéden eltolt.

Kérdő tekintettel vizsgálta az arcom, közben kicsit zihált is.

-  Taemin-ah…

-  Te mondtad, hogy meg kell szoknunk egymás közelségét… – néztem rá nagy, ártatlan szemekkel. Azt vártam, hogy furcsán fog reagálni, de ehelyett elmosolyodott, visszahúzott magához, és jókedvűen nevetgélve simogatta a nyakam.

-  Ó, kicsi maknae, tudtam, hogy nem fogok benned csalódni! – Vidám volt, fejemet a vállára hajtotta és kedvesen megveregette a hátam. – Ahogy a múltkor is mondtam, csodálatos ember vagy, ezt sose felejtsd el – suttogta a fülembe, majd elengedett, és nekilátott átöltözni.

Itt rontottam el igazán… nem volt elég annyi, hogy belerángattak a fertőbe, nem értem be ennyivel – nekem muszáj volt elébe menni a bajnak.

Persze akkor még nem láttam, hol fog véget érni ez az egész… Nem tudhattam, milyen mélységekbe rángathat magával a helyzet, és amilyen naiv voltam, minden szép ígéretnek bedőltem, nem számolva a következményekkel.

Gyerek voltam még, aki nagyon fel akart nőni, de nem bírta követni az eseményeket. A lelkemben valami elromlott… egy részem elsorvadt, és soha többé nem mondhattam már magam gyereknek.

Ki akartam szabadulni abból a kegyetlen és szívtelen világból, amely elnyelt, de tudtam, hogy már nincs visszaút – a tisztaságom, a lelki épségem odaveszett, és ezt már sehogy sem szerezhettem vissza.

Képtelenség… innentől már csak a szenvedés vár rám.