1. rész

I. FEJEZET: ÁRTATLANSÁG

Zene: Shinee – One

http://www.youtube.com/watch?v=ewMG7SRn9PE

1. rész

Csak egy perc

Erős fények világítottak a szemembe, hangos sikolyok egyöntetű morajától zúgott a fülem, de élveztem. A színpad enyhén remegett a talpam alatt a nagyfokú rezgésektől, a levegő izzott, a zene pedig szállt, szinte már szétfeszítve az arénát.

Arcomon letörölhetetlen vigyor ült, szemeim csillogtak az örömtől – néha a szám elé emeltem a mikrofont, és énekeltem pár sort a dalszövegből, egyébként pedig le-fel szaladgáltam a színpadon a többiekkel és vízzel kergettük egymást. Még jól is esett, amikor valakinek sikerült nyakon öntenie egy kis vízzel, mert kellemesen lehűtötte a felhevült testemet.

A rajongók láthatóan élveztek mindent, ami a színpadon történt, nekem pedig elég volt az is, hogy ők is, és a csapattagok is boldogok – ennyitől már én is annak éreztem magam.

Az utolsó dalnál Jonghyunnak sikerült elsírnia magát elsőként, majd Onew is megadta magát az érzelmeinek, mi pedig miután kissé gonoszan kinevettük őket, készségesen öleltük át őket és törölgettük fel a könnyeiket. Majd meghajoltunk, integetve elköszöntünk a rajongóinktól és hangosan a mikrofonba kiabálva búcsút vettünk tőlük. Vége volt.

Amikor lementünk a színpadról megölelgettem a tagokat – Key ekkor gyengült el, zokogni kezdett a megkönnyebbüléstől, majd amikor odébb sétáltam Jonghyun ölelt át, és a fülembe suttogta:

-  Imádtam a szólónkat – majd éppen ahogy ezt kimondta ő is a nyakamba borult és hosszú, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Rávigyorogtam és letöröltem a szeme alól az utolsó ott maradt könnycseppet. Szemeiben egy pillanatra hála villant, majd szélesen mosolyogva továbbállt. Összeszedtük a cuccunkat és elindultunk haza.

Túl vagyunk rajta – a kocsiban ülve csak ez járt a fejemben, ahogy Szöul utcáit róttuk. Még a kellemesen álmosító forrózuhany után is csak erre tudtam gondolni. Ez volt a turné első állomása és a rajongóink rekedtre kiabálták magunkat a koncert alatt. Az ő boldogságuk az enyém is – és akkor csak ez számított.

Amikor beléptünk a lakásunkba Onew azonnal eltűnt az egyik szoba ajtajában. Még villanyt se kapcsolt – feltételeztem, hogy olyan fáradt volt, hogy csak bedőlt az ágyba. Őt követte Key, majd Jonghyun is elment lefeküdni a másik hálószobába. Minho és én a konyhába indultunk, hogy megegyünk még pár falatot alvás előtt.

-  Együk meg ezt – egy tál rizst vettem elő. – Már nem olyan friss, de Key hyung ma már úgyse fog másikat csinálni…

Minho bólintott, így nekiláttunk. Egy tányérból ettünk, mert már ahhoz is lusták voltunk, hogy megfelezzük és egy másik tányérba tegyük. Nem volt a legtökéletesebb, de akkor úgy éreztem, hogy minden falat életet ment, ahogy finoman belesimult a gyomromba, mint egy szelíd kiscica. Félretettük a tálat és a pálcikákat, aztán mi is aludni indultunk.

Beléptem a szobámba, Jonghyun még ébren volt, pedig azt hittem már régen alszik… pedig szándékosan csendben jöttem, hogy nyugodtan aludhasson. Becsuktam az ajtót és leültem az ágyamra.

-  Mit csináltál? – kérdezte fáradtságtól rekedt hangon. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát és a hunyorgó szemeibe néztem.

-  Csak a konyhában voltam. Minho hyunggal megettük a maradék rizst.

-  Vártalak.

Furcsán sejtelmesen nézett rám, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak. Láttam rajta, hogy nagyon kimerült, úgyhogy csak pislogtam párat és próbáltam a legtermészetesebb formámat hozni.

-  Aludj, mert holnap utazunk és szükséged lesz az erődre – vetettem rá egy rövid mosolyt, ami aztán le is fagyott az arcomról. Felállt és mellém ült. – Hyung, aludnod kell… holnap fáradt leszel.

-  Csss… csak egy perc az egész – intett le. Úgy döntöttem, hagyom, hogy elmondja, mert addig úgysem enged. Egy perc semmi.

Bólintottam. Elvigyorodott és sóhajtott egyet, olyan volt, mintha izgulna.

-  Jó volt veled fellépni. – Szemeiben fáradt fény csillant. – Alig várom a következőt. – Felém nyúlt, a nyakamhoz ért, és lágyan a hajamba túrt pontosan úgy, ahogy a fellépésen. Zavartan nevetgélni kezdtem, de nem húzódtam el. – Aztán, amikor megvigasztaltál… az olyan jól esett. Köszönöm.

Szégyenlősen elmosolyodtam, és a szemébe pillantottam, jelezvén, hogy semmiség az volt egész. Ő lassan sóhajtott, majd legnagyobb meglepetésemre a tarkómnál fogva közelebb húzott és hosszan szájon csókolt.

Szemeim kitágultak a sokktól, lélegzetvisszafojtva vártam a végét, s mikor elért aprócska csillagok lebegtek a szemem előtt az oxigénhiánytól. Keze elengedte a hajam, végigcsúszott a nyakamon, majd hüvelyujjával végigsimított az alsó ajkamon.

-  Csodálatos ember vagy, Taemin-ah. Jó éjszakát.

Felkelt mellőlem és befeküdt a saját ágyába. Egy percig még bambán ültem az ágy szélén, aztán megint az ő hangját hallottam:

-  Aludj, mert holnap szükséged lesz az erődre. – Éreztem, hogy mosolyog… elégedett volt.

Kicsit megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek, aztán sietősen bebújtam a takaró alá. Remegtem – ezt miért kaptam? Csak ezt kérdezgettem magamtól mindaddig, amíg az álom nagyon lassan elnyomott. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a kérdésnek tulajdonképpen nincs lényege… a válasz pedig megrémít.

Így kezdődött minden – ez volt a legelső lépés. Aztán a többivel egyre lejjebb és lejjebb vonszolt magával, mígnem már messziről láthattam a Pokol kapuját…