Zene: Framing Hanley –Hear me now
17. rész
Kárhozat III.
Jonghyun furcsán nézett rám, látta, hogy nem
teljesen tiszta a tekintetem.
- Taemin-ah… te ittál? – kérdezte meglepődve. –
Mégis mennyit?
- Épp eleget. Pisilnem kell.
Ott hagytam őt, és a fürdőszobába menekültem. Miután
elvégeztem a dolgom megmostam a kezem és az arcom, hátha kitisztul tőle a
fejem, de nem ért semmit. Kifelé menet a kilincsbe kapaszkodtam, majd megálltam
– Jonghyun ott állt az ajtóval szemben, és engem várt.
- Ha miattam csináltad…
- Nem miattad csináltam, nyugalom. Hanem azért,
mert jól esett. Felnőttem, nem? Hála neked… úgyhogy most már azt csinálok, amit
akarok.
-
Azért nem egészen…
Menedzser hyung ki fog akadni, ha most hirtelen jól nevelt srácból átváltasz
öntörvényűre. – Megcsóválta a fejét, közelebb lépett, és a vállamat megmarkolva
kényszerített, hogy rá nézzek. – Taemin-ah… ha mindent elfelejtünk, még
helyrehozhatjuk. Nem kell magadba fojtanod, nem hiányzik, hogy tönkremenj
emiatt. Erős vagy, menni fog! – biztatni próbált, még rám is mosolygott,
de semmit sem ért el vele. Keserűen néztem a szemeibe. Elfelejteni…? Miért
hiszi azt, hogy ez olyan könnyű?
- Nem vagyok erős, hyung… nézz rám… úgy nézek ki,
mint aki erős?
Sajnálkozva pillantott rám. Leengedte a kezeit a
könyökömig, aztán gyengéden húzni kezdett, hogy az ágyamba fektessen, de
elhúztam a kezem.
- Nem kell babusgatni, tudok járni egyedül is.
- Taemin-ah! Gyere, aludjunk, késő van!
- Annyira nincs. Majd alszunk később. – A nyakához
nyúltam, finoman értem a bőréhez, mire ő hátrálni kezdett, én pedig tovább
feszítve a húrt a falhoz toltam.
- Ezt most be kell fejeznünk. Key megtiltotta.
- Tudom, hogy tilos lenne… De tudod mit? Nem vagyok
elég részeg ahhoz, hogy ezt tegyem… de ezt akarom, úgyhogy megteszem.
Hosszas szemkontaktus következett, aztán a hajába
túrtam. Elszakította rólam a tekintetét, ám mire visszanézett volna, én már a
falnak szorítottam, s ajkaimmal az övéit kerestem. Tiltakozott, mert nagyon jól
tudta, hogy megint olyat tettünk, amit nem szabadott volna, de éreztem a
szívverésén, hogy kíván. Most mit lépsz, hyung…?
Nem nagyon akart belemenni a játékba – eleinte. Egy
ideig nagyon erősen próbált elutasítani, de azzal nem számolt, hogy ismertem a
gyenge pontjait… pár érintés kellett csak, s akkor már egyenesen a karjaim közé
simult. Bennem is tombolt a vágy, melyet az alkohol csak még erősebbé tett,
nekem pedig eszem ágában sem volt visszafogni magam. Belekapaszkodtam a pólójába,
és olyan gyorsan rántottam le róla, hogy csak akkor tűnt fel neki, amikor már
félmeztelen volt.
Megrázta a fejét, végignézett rajtam, aztán saját
magán.
- Taemin-ah… fejezd be. Kérlek, hagyd abba! –
Kicsit távolabb lökött magától, de a mögöttem lévő falban könnyen meg tudtam
kapaszkodni. Érdeklődve néztem rá; mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt,
arca zaklatottságot tükrözött.
- Már miért tenném?
- A szomszéd szobában…! Nem szabad! Meg fogják hallani, és akkor…
- Majd befogom a szád, te pedig vigyázol, nehogy
meghallják – feleltem egy vállrándítás kíséretében, és újra közel mentem hozzá,
majd a falnak támaszkodtam.
- Hogy…?
Nem! Könyörgöm, most fejezd be, és aludjunk! – Suttogott, de hallottam a
hangján, hogy szívesebben ordítana. Válaszként mindössze vigyorogva ingattam a
fejem. – Én nem így akartam ezt! Azt hittem, képes leszek majd ellenállni, de
te annyira…
- Én?
- Annyira magaddal ragadtál, hogy nem bírtam
megállni!
- Szóval az én hibám… Tudod, hyung… én is azt
hittem, hogy abbahagyod, mielőtt átléped a határt… de nem tetted…
Nagyot nyelt,
közben finoman próbált ellökni magától.
- Nem teheted! Tudom, hogy ezt nem a megfelelő
ember mondja, de az alkohol nem mentség mindenre! Kérlek…!
- Dehogynem. Nálad jobban ezt senki sem
bizonyíthatta volna nekem…
- Taemin-ah, én komolyan nem akarok több fájdalmat
okozni neked!
- Nem is kell, hyung… én viszont szeretném, ha
átélnéd, amit nekem kellett.
-
Hogy… micsoda?
- Azt kérted, hogy bocsássak meg neked… de addig
nem megy, amíg te nem érzed azt, amit én… – komolyan néztem a szemeibe. Ijedt
volt, hisz sosem látott még ilyennek, s akkor már a szíve sem a vágytól vert
olyan hevesen. De nem foglalkoztam vele, hevesen az ajkaira martam, és nem
engedtem el őt a szorításból csak akkor, amikor az ágya felé kezdtem tolni.
Ellenkezett – az
agya tiltakozott az ellen, amit tettem vele, de a teste nem tudott hazudni. A
ruhák fogyni kezdtek rólunk, a sóhajok állandósultak, s betöltötte a szobát a
forróság. Jonghyun mindvégig próbált leállítani – persze nem hagytam neki. Fölé
tornyosultam, csípőjére ülve lila foltokat hagytam a nyakán, és ujjaimmal a
bőrébe markolva vörös rajzolatok jelentek meg a kezeim nyomán.
Kábán pillantottam
rá, eltüntettem róla az alsónadrágot is, majd az enyém következett. Győzködni
próbált; mindhiába. Ő már megtette, amit akart – akkor én jöttem, és nem
engedtem belőle, ezt pedig ő is nagyon jól tudta. Mivel nem akart nekem
fájdalmat okozni, ezért kénytelen volt együttműködni velem, vagyis saját magát
kezdte gyűlölni az által, amit tett – beleesett a saját csapdájába, s már csak
azt bántam, hogy engem is magával rántott.
Ennek nem így kellett volna történnie…
Tudtam, hogy újra bűnt követtem el, de ugyanakkor
más is ott lebegett a szemem előtt – ez nem az én vétkem, mégis az én
vállamat nyomja a nagyobb teher – ő pedig nem segít, inkább rám mosolyog, és
csak annyit mond, hogy erős vagyok.
Nem vagyok erős… Ha az lennék, kibírnám az összes nehézséget, és
képes lennék én is továbbállni, mint ő. De nem tudok… már nem megy… nem
bírom.
A zihálás a tetőfokára hágott a pokoli
forróságban. Fáradt sóhajok reppentek fel, de még ekkor sem kíméltem – mellé
bújtam, az arcába néztem, amikor észrevettem, hogy szemei könnyben úsznak, és
nem bírta megállítani őket.
- Egy újabb közös titok, amiről hallgatnunk kell… –
az én szemeim is könnybe lábadtak, már kezdtem kijózanodni, és ekkor fogtam fel
igazán, mit tettem. De már nem számított. – Ez is csak egy a sok közül.
Gyerek fejjel a
felnőttek világa sokkal kevésbé tűnt gyötrelmesnek. Csalódtam, de már
felesleges volt visszatekintgetni. Ekkorra már régen elkéstem.
Érzem, hogy a testem beleroppan a teherbe… már
menthetetlen vagyok… Ez már a vég…
Elkárhoztunk, édesem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése