Zene: Evanescence –Lithium
12. rész
Reggel
Mikor felébredtem,
első dolgom volt, hogy kiszabadítsam magam az alvó Jonghyun ölelő karjai közül.
Nagyon lassan mozogtam, de így sem értem el a célom – csukott szemmel
tapogatózni kezdett utánam, így sikerült megtalálnia a kezemet.
- Hová mész? – kérdezte rekedt hangon.
Mérges voltam rá. Szerettem
volna mielőbb elmenekülni a fürdőszoba rejtekébe, hogy addig is nyugodtan merenghessek.
Az előző este után szükségem volt arra, hogy helyre tegyem a gondolataim, mert
képtelen lettem volna olyan megtört lelkiállapotban a csapat elé állni.
Ezekkel a
gondolatokkal téptem ki a kezem az övéből. Már éppen álltam volna fel az
ágyról, amikor gyorsan felült és elkapta a könyököm.
- Taemin-ah… Figyelj…
- Le szeretnék zuhanyozni.
- Kérlek…
- Nem hallgatok többé erre a szóra. – Megint
megpróbáltam kiszabadítani magam, de újfent nem sikerült. Dühösen pillantottam
hátra rá. Egyáltalán nem voltam rá kíváncsi, csak azt akartam, hogy elengedjen.
- Taemin-ah… én… annyira sajnálom! Nagyon részeg
voltam és elképesztő hülyeséget csináltam. El kellett volna löknöd! Megtehetted
volna! Miért engedted, hogy ekkora barom legyek?
Elszakítottam tőle
a tekintetem, és erőszakosan kitéptem a karom a szorításából.
- A fürdőben leszek.
Amikor felálltam,
akkor vettem észre, hogy még mindig teljesen meztelen vagyok. Végignéztem
magamon, eszembe jutott az előző este és elfogott az undor. Ott hagytam őt az
ágyában, majd kicsivel erősebben csuktam be magam után az ajtót, mint szükséges
lett volna, de már az sem izgatott. Nem érdekelt, mit gondol, vagy hogy
mennyire sajnálja. Azzal már elkésett.
Belenéztem a
tükörbe, és nem tetszett a látvány. A hajam össze-vissza állt, a szemeim alatt
karikák éktelenkedtek, az arcom sápadt volt, ajkaim pedig olyan fehérek és
olyan szárazak, mint még azelőtt soha. Mintha beteg lettem volna – pedig az én
problémámnak semmi köze nem volt a betegségekhez… Nem bírtam a látványt, így
inkább elkezdtem zuhanyozni.
Abban a pillanatban
gyűlöltem őt. Egyáltalán nem vágytam a társaságára, csak arra, hogy a
perzselően forró víz lemarja rólam a mocskot, de hiába vártam a csodára, még
tíz perc múlva is ugyanazt a terhet éreztem a vállamra nehezedni. Nem lettem
tisztább – belülről biztosan nem. Kellett volna valaki, akinek elmondhatom,
attól talán jobb lett volna… De senkinek sem beszélhettem róla, Jonghyunt pedig
egy ideig látni sem akartam.
De abban igaza
volt, hogy ha nagyon akartam volna le tudtam volna állítani. De én, a kis naiv,
azt hittem, majd abbahagyja… hát persze. Tudhattam volna, hogy milyen részegen,
nem először láttam úgy… Menedzser hyung is tudta, hogy hiába szólt volna neki,
hogy hagyja abba az ivást, mert meg se hallotta volna. Ilyenkor nem lehet
parancsolni neki – csak tudnám, hogy nekem ez miért nem jutott eszembe
korábban… mennyi mindentől megkímélt volna… Az előző esti közjáték talán sosem
történt volna meg…
Könnybe lábadtak a
szemeim, de azt már nem hagytam, hogy lefolyjanak az arcomon. Mérgesen
letöröltem onnan őket, aztán megmostam az arcom, és kiszálltam a zuhanyzóból.
Elég volt – döntöttem el magamban. – Utoljára gondoltam
át ezeket a dolgokat! Ha kilépek azon az ajtón, akkor minden a múlté lesz. Nem
lesz több töprengés… Mindent eltemetek magamban, és akkor vége.
Vetettem egy utolsó
pillantást a tükörképemre, és kimentem. Jonghyun már ruhában volt, amit
valószínűleg csak az én kényelmem miatt vett fel, mert utánam ment fürdeni. Meg
sem vártam, hogy hozzám szóljon, csak ledobtam a cuccaim az érintetlen ágyamra
és átmentem Minho-ék szobájába reggelizni.
- Gyere csak, ülj le – invitált be Onew hyung. –
Ülj az én helyemre, én már végeztem.
- Mit kérsz, Taemin-ah? – kérdezte kedvesen Key.
- Öhm… mindegy… annyira nem is vagyok éhes.
- Valamit enned kell, legközelebb csak próbák előtt
tudunk enni, az pedig még messze van. – Beleegyeztem, mert igazuk volt, és
csipegetni kezdtem az asztalon lévő ételekből. – Egyébként… – kezdte Minho –
Jonghyun hyungnak mi baja?
- Volt itt?
- Igen, de nem evett valami sokat. Beteg?
- Nem tudom…
Szóval megelőzött. Kíváncsi
lettem volna a viselkedésére, de talán jobb is, hogy nem kellett együtt
átjönnünk. Folytattam a reggelit, de nem ment valami zökkenőmentesen. A
pálcikáimmal majdnem felborítottam Onew hyung poharát, többször is beleakadt a
tálak széleibe, sőt egyszer még ki is estek a kezemből.
- Taemin-ah, mi baj van? Te is beteg vagy? –
kérdezte Key, amikor már elege lett a bénázásomból.
- Nem, dehogyis, csak… izé… kicsit fáradt vagyok.
- Hogyhogy? Este nagyon korán hazajöttetek, azt
hittem, kialszod magad…
Köztudott a
bandában, hogy szörnyen hazudok. Key pedig az a típusú ember, aki azonnal
észreveszi a másik testbeszédén, ha valamit rejteget. A múltkor is gyanakodni
kezdett, és akkor sem volt ez másképp.
Az igazságot
viszont eszemben se volt elmondani. Ők hárman mindössze a színpadi csókról
tudtak, és semmi egyébről. Nem beszélhettem, bolondnak is tartottak volna
mindkettőnket – viszont valahogy meg kellett mentenem magunk.
- Hát… hyung nagyon részeg volt, és mindenféle
marhaságokat hordott össze…
- Nem hagyott aludni, mi? Óó, micsoda szemét! –
szólalt fel kicsit hangosabban. – Na, majd jól leteremtem, ha nem hagy téged
pihenni.
- Ne, nem kell…
- De bizony, kell. Egy ideje amúgy is olyan furcsa
vagy. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen, de valami nem stimmelt. Most
már tudom, hogy ő a bűnös.
Furcsa? Vajon mióta
tarthat ez? Egy napja? Egy hete? Vagy azóta, hogy ez az egész fejetlenség
kettőnk között elkezdődött?
- Ne, kérlek, ne vitázzatok emiatt.
- Ne aggódj, Taemin-ah, nem fogunk összeveszni. De
valakinek meg kell mondania, te pedig olyan kis szende vagy, hogy inkább
elviseled ahelyett, hogy szólj. Majd én elintézem.
Szende? Ó, hyung, nem tudtok ti még semmit sem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése