3. rész

 Zene: Shinee – Seesaw

https://www.youtube.com/watch?v=YNj2Kc6d0WI

3. rész

Bűnbeesés

Aznap délután már Japánban voltunk. A munkások a színpadot szerelték, a menedzserünk hol a telefonon csüngött, hol feladatokat osztogatott, a csapattagok pedig le-fel járkáltak mindenütt a csarnokban és készültek a próbára.

Én éppen az egyik öltözőben kerestem magamnak helyet, ahol nem volt senki és nyugodtan bemelegíthettem és beénekelhettem a hangom. Igaz, még nagyon korai volt, mert a koncert még messze volt, de jobban szerettem már félig előkészített hanggal próbálni, mert úgy a koncert kezdetére pont tökéletes volt.

Éppen csak pár perce kezdtem el, amikor kopogtattak az ajtón.

-  Szabad!

-  Zavarhatlak egy kicsit? – dugta be a fejét Jonghyun. Szívesen rávágtam volna egy nemet, de nem akartam megbántani. Különben is beszélnem kellett vele…

-  Gyere csak.

-  Hallottam, hogy gyakorolsz, onnan találtalak meg. – Megragadta a csuklóm és a legközelebbi ülőalkalmatosságra húzott maga mellé és a szemembe nézett. – Beszélnünk kell a tegnap estéről.

Ezek szerint nem csak én gondoltam így… Nem baj, sokkal könnyebb így, egyébként sem tudtam, hogyan kezdjek bele.

-  Akkor… beszélj – feleltem tétován.

-  Tegnap este zavarba hoztalak, igaz? – Újra az én válaszomra várt, addig egy szót se szólt, csak figyelt. Picit bólintottam. – Sajnálom. Szólnom kellett volna előtte, de akkor bolondnak tartottál volna. – Hagyott egy kis szünetet, amíg én lesütött szemmel néztem magam elé. – Igazából az én ötletem volt az egész… Arra gondoltam, hogy a szólónkba vihetnénk egy kicsivel több izgalmat, hogy a rajongók minél jobban élvezhessék. Ismerlek, tudom, hogy a legelső fellépésen még visszafogtad magad, és sokkal vadabb tudsz ennél lenni, szóval… az volt az ötletem, hogy a színpadon egyszer meglephetnénk a fanokat egy csókkal… – Köhintett egyet, tudtam, hogy a magyarázattól érzi kellemetlenül magát. – Menedzser hyunggal még nem beszéltem erről, először a te véleményedre voltam kíváncsi. Szóval…?

Rá kellett volna vágnom, hogy nem. Tudom, hogy ezt kellett volna tennem. De közben még mindig ott motoszkált a fejemben, hogy nem bánthatom meg, hiszen szeretem, és ő az idősebb…

Vártam. Mit feleljek? Elvégre minden vágyam az volt, hogy lemossam magamról a kisfiú imázst, és… ez erre tökéletes lehetőség lett volna. De közben még mindig éreztem az ajkaimon a bűnös csók ízét, és nem tudtam, mennyit bírok el belőle. Vagy ezt megszokom, aztán minden a régi lesz? Ha megbocsájtom neki, hogy a frászt hozta rám, elmúlik?

-  Tényleg sajnálom, de szükségem volt a reakciódra. Nem figyelmeztethettelek… De nem toltál el, így bíztam benne, hogy beleegyezel. Persze, ha nemet mondasz sem baj… akkor próbáljuk meg semmisnek tekinteni az egészet, és…

-  Legyen – szakítottam félbe, amire ő azonnal abbahagyta a beszédet.

-  Hogy mondtad? – elég szétszórt volt, amikor visszakérdezett, el tudtam képzelni, hogy tényleg nem értette tisztán. Tekintete kusza volt, mégis kíváncsi, látszott rajta, hogy a nagy szóáradatban képtelen volt felfogni, amit közben kimondtam.

-  Azt mondtam, hogy benne vagyok.

Ekkor ő kapott egy kisebb sokkot, ám amikor megrázta a fejét kitisztult a tekintete. Arcára kiült egy széles vigyor, majd a nyakamba borulva szorosan átölelt a nyakamnál fogva, mire már én is elnevettem magam. Nyomott az arccsontomra egy cuppanós puszit, aztán kicsivel távolabb húzódott, és rövid tétovázás után a számat is megpuszilta, mire újra kissé zavart lettem.

-  Bocsánat csak nem akarom, hogy a színpadon bénázzunk… szóval… jobb, ha hozzászokunk a másik közelségéhez.

-  Értem, persze. – Reméltem, hogy tisztában van vele, mit csinál. Elvégre három évvel idősebb, valószínűleg jobban tudja, mint én… Kettőnk közül amúgy is ő az irányító típus, szóval nekem csak annyi a dolgom, hogy kövessem.

Bíztam benne – mi más kellett volna még?

Elengedett, felállt és az ajtó felé indult.

-  Megyek, továbbítom a menedzsernek, hogy mielőbb tudjon róla. Habár még nem sürgős, jobban szereti jó előre tudni a dolgokat. Tudod, milyen…

Bólintottam, aztán rögtön kiment. Pár másodpercig még az ajtót néztem, majd az ajkaimhoz nyúltam. Tapintásra olyanok voltak, mint mindig… mégis sokkal nehezebbnek éreztem őket, mintha egy láthatatlan kéz ujjai finoman nyomást gyakoroltak volna rá.

Bűn lenne? Bűnös vagyok? Dehogyis, ez csak munka… sokan megtesznek sokfélét, miért kéne ezért vétkesnek éreznem magam? Utána viszont felnőtt leszek, nem pedig a cuki kisfiú, aki eddig. Végre kiléphetek a saját árnyékomból, és férfiként tekinthetnek rám… ennyit igazán megér.

Az sem érdekel, ha mocskos dolog… a felnőttek élete bűnös, s én abba készültem végérvényesen belépni. Nem is gondoltam rá, hogy ez mivel járhat…

Láttam a jövőt, ahogy ragyog a szemeim előtt, fénye szinte elvakít… Olyan volt, mint egy nagy, tündöklő csillag, melyet végtelenségig körbeölel a koromfekete égbolt mélységes sötétje.