16. rész

Zene: Skrillex – Kyoto

http://www.youtube.com/watch?v=86khmc6y1yE

16. rész

Kárhozat II.

Miért kellett így történnie? – kérdeztem magamtól századszor. Nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy az én bűnöm mindössze annyi, hogy nem tudtam nemet mondani. Képtelen voltam rá.

Azon az estén, amikor könyörgött, hogy bocsássak meg neki, ugyanez történt. Bár nem mondtam ki, mégis mindketten tudtuk, hogy ha megteszem, akkor mindennek vége, s ott folytatjuk, ahol hónapokkal korábban abbahagytuk.

A színpadon állva máris minden ugyanolyannak tűnt. Már nem játszottunk szerepet, szerencsére mindenkinek sikerült ennyi idő alatt túltennie magát a problémáin. Gondatlanul táncoltunk, a műsor tökéletes volt, de engem még mindig zavart valami, amitől féltem, hogy ha elmondom, újra felkavarom vele az állóvizet.

El akartam titkolni ezt is, ahogy annyi minden mással tettem… de nem bírtam. Eleinte még könnyű volt megvonni magamtól, mert viszolyogtam tőle… de azóta a lelkemben tomboló vihar elcsitult és a helyén már csak az üresség maradt. Valami hiányzott, és az volt a legrosszabb az egészben, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, mi volt az.

Minden ment a maga menetében úgy, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva. Volt egy szabad esténk, és Minho úgy gondolta, hogy ránk férne egy kis lazítás. Azt mondta menjünk el valahová, mert látja, hogy nyúzott vagyok.

Beleegyeztem. Tényleg jól esett volna már egy kis kimenő. Összeszedtem magam, és mire elkészültem, ő már kopogott is az ajtón.

-  Egy másodperc, és kész vagyok – szóltam, amikor ajtót nyitottam neki. Visszasiettem az ágyam mellé, felkaptam a telefonom és a pénztárcám az éjjeli szekrényről, aztán indultam is vissza.

-  Hová mentek? – kérdezte Jonghyun a laptopja mögül.

-  Még nem tudom pontosan… Minho hyunggal elmegyünk valahová. Hová is megyünk? – kérdeztem az ajtóban álló Minhótól.

-  Ahová szeretnél.

-  Lehet, hogy csak sétálunk egyet – fordultam vissza Jonghyunhoz. – Majd jövök.

Magunk mögött hagytuk a hotelt, és elindultunk valamerre. Japánban voltunk, így mondhatni, könnyen tájékozódtunk. Egy darabig sétáltunk a friss levegőn, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, aztán zene ütötte meg a fülünket. Egy nem messzi szórakozóhelyről jött a hang… rápillantottam Minho-ra, de ő akkor már engem nézett. Elvigyorodtam, majd megpaskoltam a vállát, és elindultam előre.

-  Taemin-ah, biztos, hogy jó ötlet oda menni?

-  Nem te mondtad, hogy oda megyünk, ahová akarom? – vigyorogtam rá. – Olyan ritkán vagyunk bulikban, és most kedvem lenne hozzá.

Sóhajtott egyet, majd az aggodalmas tekintetét felváltotta egy mosoly. Utánam jött, átkarolta a vállam egy másodpercre, és már mentünk is a hang irányába.

Mint kiderült, egy szórakozóhely volt a zajok forrása. A bejutás könnyen ment, odabent viszont rengetegen voltak, mindegyikük nagyjából a mi korosztályunkbeli, így néhányan megismertek minket. Leültünk egy szabad helyre, rávettem Minho-t, hogy igyon meg velem egy sört. Kicsit győzködnöm kellett, de mondhatni gyorsan beadta a derekát. A pulthoz sétáltam, ahol a fiatal pultos lány azonnal felismert.

-  Taemin? – kezdte azonnal csillogó szemekkel. – Komolyan te vagy az?

Nem volt furcsa, hogy japánul beszélt hozzám, értettem is, amit mondott, csak kissé meglepett. Viszont aznap este kedveszeghetetlen voltam, így egy mosoly volt az első reakcióm. Kissé zavarban voltam, de gyorsan sikerült összeszedni a gondolataim, és válaszoltam:

-  Igen.

-  Mit kérsz? Bármi legyen az, én állom!

-  Hagyd, erre semmi szükség…

-  Én szeretném. Kérlek, fogadd el! – Kedvesen kért, nem volt rámenős, szóval kis hezitálás után rábólintottam, mire ő mosolyogva megkérdezte: – Mit adhatok?

-  Két sört szeretnék kérni.

Elment kitöltötte, és már jött is vissza. Rátette a pultra, aztán egy kisebb poharat is közéjük csúsztatott.

-  Ez micsoda? – kérdeztem. – Ilyet nem rendeltem.

-  A ház ajándéka, minden belépőjegy mellé jár egy ilyen is. Kóstold csak meg! Nagyon finom, bár egy picikét erős.

Kicsit hezitáltam, aztán arra gondoltam, hogy minden gond nélkül megihatom. Ha kicsit fejbe vág, sem érdekel… Kellett némi alkohol ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a velem történteket, így hát fogtam, és ott helyben három kortyra megittam. Megköszöntem a pultos lánynak, és visszasétáltam Minho-hoz, aki előtt már ott állt két pohár az asztalon.

-  Hát azok meg honnan vannak? – kérdeztem tőle, miközben helyet foglaltam és elé csúsztattam az újabb poharat.

-  Amíg elvoltál meghívtak páran. – Megrántotta a vállát, aztán koccintottunk. Beszélgetni kezdtünk, néha-néha megzavart minket pár rajongó, akadtak olyanok is, akik újabb italokkal leptek meg minket, így már egész szép számmal sorakoztak előttünk a teli poharak.

Már jó ideje beszélgettünk, amikor Minho felállt, és elindult megkeresni a mellékhelyiséget.

-  Kimegyek a mosdóba, nem sokára jövök.

Amíg ő távol volt, addig én szemügyre vettem az italokat. Megszagolgattam őket, jó párba belekóstolgattam, volt olyan, amit meg is ittam, mert ízlett. Az üres üvegcsét odaadtam az éppen arra járó pincérnőnek, aztán nem sokkal később hyung is visszatért.

-  Az előbb hívott Onew, aggódik értünk. Mondta, hogy ne maradjunk ki sokáig.

Kuncogni kezdtem, ő pedig kicsit furcsán nézett rám.

-  De aranyos, hogy így féltenek… – Tágra nyílt szemekkel pislogtam rá párat, aztán megint elvigyorodtam.

-  Neked pedig a fejedbe szállt az ital, úgyhogy akár mehetünk is vissza a hotelbe. – A karomnál fogva talpra segített, aztán átkarolta a vállam, és elindultunk a kijárat felé. Vigyázott rám, nehogy elessek, de többnyire egész normálisan tudtam menni. Amikor kiértünk a szórakozóhelyről, Minho érdeklődve megkérdezte: – Ittál azokból is, amik az asztalon voltak?

-  Hát… csak egyet. – mondtam, de a másikat, amit a pultnál kaptam, már nem mertem bevallani. Így is tudta, mennyire nehezen bírom az alkoholt. – Ugyan már, hyung, nem vagyok berúgva!

-  Nem is vádoltalak vele. De akkor is vissza kell mennünk, hogy a többiek megnyugodhassanak.

-  Értem-értem… és köszönöm. Jól éreztem magam.

Visszasétáltunk a szállodáig, fellifteztünk az emeletünkre, a folyosón pedig Onew hyungba botlottunk.

-  Végre! De jó, hogy megvagytok – oda jött, és megveregette a karunkat. – Már a menedzser is keresett titeket. Merre jártatok?

-  Csak kiszellőztettük a fejünk – kezdte Minho. – Megittunk egy sört, ennyi. Igaz, Taeminnek sikerült még valamit innia mellé, de mindjárt beviszem a szobájába.

-  Rendben, jó éjt, Taemin-ah!

-  Ja… izé… neked is jó éjt! Hagyd, hyung, eltalálok a szobáig – lefejtettem magamról Minho karját, és az ajtóig sétáltam, vigyázva arra, hogy normálisan próbáljak menni. Bekopogtam az ajtónkon, ami rövid időn belül ki is nyílt.

-  Gyere be, késő van. – odébb állt, hogy elférjek mellette, de én inkább megálltam előtte és a nyakába kapaszkodva a szemébe néztem.

-  Szia, hyung! Annyira még nincs késő, ne izgulj…