10. rész
Mámor I.
A koncertet követő esténk szabad volt, így
Menedzser hyung mindannyiunkat meghívott egy kis lazításra beleértve az
öltöztetőket, sminkeseket, és úgy egyben mindenkit – melyhez természetesen
dukált némi alkohol is. Egy közeli hagyományos étterembe mentünk, ahol
kibéreltek nekünk egy külön helyiséget. Az asztal roskadozott a tányéroktól és
az üvegektől, mire gyorsan elhatároztam magamban, hogy nem iszok. Leültettek
minket az asztal köré, majd Menedzser hyung pezsgőt töltött mindenkinek, aztán
a sajátját a magasba emelte.
- Emelem poharam… rátok! – mosolygott és kacsintott
is mellé egyet. – Már túl vagyunk a turné felén. Hogy érzitek magatokat?
- Jól, köszönjük – hangzott fel innen-onnan.
- Jól, leszámítva a kisebb-nagyobb
megrázkódtatásokat – jegyezte meg Key vigyorogva, aztán Jonghyunra és rám
pillantott.
- Azért remélhetőleg nem okoztunk nálad maradandó
agyi rendellenességet – röhögött a markába Jonghyun, melyet még több nevetés
kísért. Key csak figyelmeztetőleg a vállára csapott, de nem vette magára.
- Fiúk… – csóválta a fejét a menedzser. – Inkább
fogjon meg mindenki egy poharat, és igyunk a sikeres turnéra. A továbbiakban is
legyen ilyen!
Néhány pohár koccanása, majd felcsendülő
beszélgetés moraja hallatszódott. Menedzser hyung rám nézett, és kedves mosollyal
az arcán megjegyezte:
- Taemin, te nem iszod meg a tiédet?
- Nem, köszönöm, inkább itt hagyom, hátha kéri
valaki.
- Ne sérts meg, rég nagykorú vagy már, pár kortyot
igazán megérdemlek.
Bólintottam, és a kezembe vettem a poharat. Beleszagoltam,
de nem volt túl biztató. Sebaj, pár kortyot kibírok, annyitól még részeg sem
leszek. Megittam körülbelül a felét, de egyelőre elég volt abból a száraz ízből.
Helyette beszélgetni kezdtem, majd kis idő múlva Onew és Jonghyun hyungon
kezdtem el nevetni. Onew szokás szerint leállíthatatlan volt, ha italozásról
volt szó – egyre hangosabban és egyre nagyobb hülyeségeket beszélt, Jonghyun
pedig társult hozzá.
- A rajongóknak akkor is tetszett. Volt ma egy
csomó szabadidőm, és képzeld, utána néztem!
- Ha én a rajongód lennék – Onew csuklott egyet a
mondat közepén –, nekem nem tetszett volna. Oppááá’, a rajongód vagyok! – a
vékony, lányos hangján kezdett beszélni, ekkor már szinte mindenki őket
figyelte. – Oppá’, miért Taemint csókolgatod, miért nem engem?
- Te is szeretnél egyet, hyung? – nevetett Jonghyun.
- Még csak az – hikk’ – kéne!
- Miért? Kérdezd csak meg, milyen jól csókolok,
ugye, Taemin-ah?
Többen rám néztek,
de egy halk kuncogással próbáltam leplezni a hirtelen előbukkanó zavarom.
- Hyung! Engem hagyj ki ebből!
- Kéred még azt? – mutatott hirtelen a maradék
pezsgőmre.
- Izé… nem. De nem kéne… – Késő, mire végigmondtam
volna, már fel is hajtotta, aztán a nyakamba kapaszkodott.
- Taemin-ah – hikk’ –, ne szégyenlősködj,
rengetegen láttak minket. Innen már nincs visszaút. Felnőttél… ezt akartad,
nem?
- De. És nem szégyenlősködöm.
- Akkor jó… akkor jó… áú, a fejem…
Ekkor kocogtatást éreztem a vállamon. Odafordultam
– a menedzser volt az.
- Itt van pénz taxira. Vissza tudod vinni őt a
hotelbe? Holnap nagyon másnapos lesz, ha így folytatja. Onew-ra is mindjárt
rászólok, akkor majd abbahagyja, de Jonghyunnak hiába mondom.
- Igen, persze.
- Csak fektesd az ágyba, holnapra nem lesz baja. –
A kezembe nyomott egy bankjegyet, majd újra rám nézett. – És feküdj le te is,
mert nagyon fáradtnak tűnsz. Reggel találkozunk.
A szobánk ajtaja kicsit hangosabban csapódott,
mint kellett volna. Jonghyun a vállamba kapaszkodott, én pedig a derekába
karolva vezetgettem őt az ágyáig.
- Hazaértünk, Taemin-ah?
- Igen, hyung. Feküdj le szépen, ki kell pihenned
magad.
- A többiek?
- Mindenki ott maradt, majd csak később jönnek
vissza – rámosolyogtam, és leültettem az ágyára. – Öltözz át, aztán aludjunk.
- Jaj, Taemin-ah, úgy szeretlek! Annyira
szeretlek! – jókedvűen nevetgélni kezdett. – El ne felejtsd, hogy ezt mondtam!
- Én is szeretlek, hyung, és nem fogom elfelejteni.
- Te mindig gondolsz rám… vigyázol rám. Biztosan
egy angyal vagy.
Ezt a megjegyzését
nem tudtam megállni nevetés nélkül. Vigyorogva megráztam a fejem, majd a
takarója után nyúltam, és széthajtottam neki. Ekkor hallottam, hogy újra
megszólal:
- Ülj le mellém – hangja mélyebb volt, mint
egyébként szokott. Egyik kezével a fejét fogta, a másikkal pedig utánam nyúlt.
- Pihenned kell!
- Kérlek…
Nagy szemekkel nézett rám, szinte könyörgött a
szemével. A karjánál fogva az ölébe hajtottam a kezét, leültem mellé, majd
várakozóan figyeltem őt.
- Aludnál velem? – Furcsán néztem rá. – A múltkor
is annyira jó volt…
- Nem, hyung, annak már vége. Túl vagyunk a
fellépésen, most már be kell fejeznünk.
- Tudom, hogy imádtad.
- Igen, így volt.
- Kérhetek tőled egy csókot?
Sóhajtottam egyet – tudtam, hogy részeg, de olyat
kért, amire én is vágytam. Nem utasíthattam vissza, így megtettem, amit kért. Egy
kis ideig kényeztettem az ajkait és simogattam a bőrét úgy, ahogy mindig csináltam,
aztán eltávolodtam tőle. Sejtelmesen rám mosolygott, majd azt mondta:
- Még mindig imádod…
Nem tagadhattam le, hisz ismert… Ott volt az
utolsó lehetőség, de hiába próbáltam azon a helyesnek tűnő úton tovább indulni,
nem volt elég csábító, a józan eszemre pedig hiába hallgattam volna. Lehet,
hogy nem rúgtam be, de volt valami, ami megrészegített… Valami természetfeletti
erő magával vonzott, és ennek akkor sem tudtam ellenállni, ha amaz gyötrő
szenvedést okozott.
Kellett, és kész.
Talán szerelmes lettem volna?
Nem…
az én szerelmem tárgya nem egy ember volt… annál valami sokkal
megfoghatatlanabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése