Zene: Blue Foundation –
Eyes on fire
24. rész
Bukás
Kivert a hideg verejték, s már szinte
remegtem. Még mindig egy kicsit ziháltam az előzmények miatt, de akkor hirtelen
légszomjam támadt és szédülni kezdtem. A fejemhez nyúltam, a hajamba túrtam, s
ajkaimba harapva vártam, hogy mi fog történni.
Nem számítottam semmi jóra. Kizártnak
tartottam, hogy ezt megússzuk…
Key még mindig csak állt, és bámult,
már kezdtem azt hinni, hogy elájul, amikor mélyen a tüdejébe szívta a levegőt. Próbálta
összeszedni magát, de látszott rajta, hogy ez abban a helyzetben lehetetlen
vállalkozás volt. Jonghyun is érezhette, amit én, mivel felkelt az ágyról, és
elindult felé, hogy elkaphassa Key-t, ha mégis túl sok lenne neki a látvány.
Egyikünk sem mert megszólalni addig,
amíg váratlan vendégünk össze nem szedte magát. A kínos csend üvöltött a
szobában, ráadásul még az ajtó is nyitva volt… A szívem már annak a gondolatára
is majd’ kiugrott, hogy mi lenne, ha valaki elsétálna az ajtónk előtt…
Key ekkor próbált meg először
megszólalni, de nem sikerült neki – helyette sarkon fordult, és a bejárat felé
indult. Azt hittem, kimegy, aztán kicsivel később majd sort kerít rá, hogy
istenesen leteremtsen minket, de ehelyett csak az ajtót csukta be, aztán
visszasétált az eredeti helyére. Szemei még akkor is hitetlenkedve bámultak a
semmibe.
- Könyörgöm… könyörgöm, mondjátok azt, hogy
hallucináltam az előbb.
Pislogtam párat – nem ilyen reakcióra
számítottam. Ránéztem Jonghyunra, őt is meglepte ez a nem megszokott
higgadtság, de nem mertünk válaszolni a kérdésre.
- Mondjatok valamit, különben itt helyben
elájulok…
- Kibum-ah…
- Ne, Jonghyun, ne becézgess! – emelte
meg a hangját. – Ez rohadtul nem az a szituáció!
- Hyung… mi csak… izé…
- Mióta tart ez?
Megfagyott a levegő. Keresztbe tette a
kezeit, ajkait mérgesen rágta, szemeiből pedig vizsgálódva pásztáztak minket. Felmérte
a helyzetet a meztelen felsőtestünktől, az összetúrt lepedőn át az eldobált
ruhadarabokig. A helyzet ennél megalázóbb már aligha lehetett volna…
- Szóval? Az ünnepelt szólófellépés óta?
Vagy menjek még előrébb az időben?
Ismét néma csend volt a válasz.
- És azt megmondjátok nekem, hogy mit
csináltatok volna, ha mondjuk tíz perccel később nyitok rátok?
Tévedtem – a helyzet még az előzőnél is
lehetett volna megalázóbb. Elég volt rá gondolnom, és az arcom máris égni
kezdett, a kezem és az ajkaim remegni kezdtek a félelemtől. Mi lesz ezek után?
- Komolyan kíváncsi vagyok. – Ujjbegyei
sebesen pattogtak a keresztbe tett karjain, a lába is sürgetően dobolt a padlón.
– Na, mi van? Megkukultatok?
- Hyung… – felemeltem egy kicsit a vörös
arcom, a szemeim továbbra is szaporán pislogtak, a nyelvem akadozott
akárhányszor beszélni próbáltam.
- Hm? Na, mi lesz, Taemin-ah, beszélj,
nagyon kíváncsi vagyok… Mi lett volna, ha tíz perccel később jövök át? Mit
láttam volna? Ugyanezt? Többet? Kevesebbet? Vagy addigra befejeztétek volna? Esetleg
rátok nyitottam volna valami olyannak a kellős közepén, ami egyáltalán nem rám
tartozik…? Csupa fül vagyok.
- Hyung, ez annyira… kérlek, ne…
- Ne csináljam? De hát ti csináltátok… és
ki tudja, hogy hány alkalommal történt hasonló! – újra hangosabban kezdett
beszélni. – Őszintén válaszoljatok! Teljesen elment az eszetek? Ennyit ér
nektek a csapat? Nappal cuki fiúk, jó kisfiúk, este meg egymásnak estek?
Ennyire hülyék vagytok? Komolyan, képtelen vagyok felfogni, hogy ennyire
félreismertelek titeket! Kik vagytok ti? Mi a bánat történt veletek, hogy így
kifordultatok magatokból?
A homlokán már dagadni kezdett egy ér. Nagyon
ideges volt, de ennek ellenére is próbálta visszafogni magát, és nem üvöltözni.
Halkan, visszafojtottan, sziszegve kért számon minket, ami rosszabb volt, mintha
kiabált volna.
- Kérlek, hyung…
- Válaszoljatok! Mi történik itt, és
mióta titkolóztok mindenki előtt?
- Meg tudom magyarázni – motyogta
Jonghyun.
- Ez remek! Akkor mesélj!
Jonghyun egy pillanatra lefagyott.
Nyelt egy nagyot, látszott, hogy nehezére esik elmondani. Nem tudtam, hogy
hazudni akart-e, vagy az igazat készült elmondani, de láttam, hogy segítségre
van szüksége. Nagy levegőt vettem, hogy valamivel kisegíthessem, de Key már az
előtt megállított, hogy megszólalhattam volna.
- Ne, Taemin, most ne mondj semmit.
Várjuk meg, ő mit mond.
Újabb
hosszú pillanatok teltek el, mire Jonghyun meg tudott szólalni.
- Az én hibám az egész – bökte ki
kelletlenül.
- Hogy érted?
- Én találtam ki mindent. Taemin nem
bűnös. Az én felelősségem az egész.
- Pedig ő is eléggé bűnrészesnek tűnt,
amikor bejöttem. Legjobb emlékeim szerint éppen rajtad ült.
- Én rángattam bele ebbe, ne őt
hibáztasd.
- És miért tetted? Volt rá valami okod,
vagy csak úgy gondoltál egyet, kiválasztottál valakit négyünk közül, és
tönkretetted a bandát? Vagy azért választottad őt, mert őt lehetett a
legkönnyebben rászedni?
- Igen… izé, nem. Úgy értem, hogy ez…
- Döntsd el, hogy melyik. Igen, vagy nem?
- Hát… igen. Volt rá okom… – Elszégyellte
magát, amikor ezt kimondta. Ellenkezni akartam, meg akartam gátolni őt, hogy
kifecsegje a titkunkat, de csendre intettek.
- Mi volt az? Őszintén, nem tudok a
bandánál fontosabb dolgot elképzelni, úgyhogy mondd el. – Jonghyun a fejét
rázta. – Mondd el, vagy szólok a menedzsernek és a többieknek is!
- Nem lehet!
- Márpedig jobban teszed, ha elmondod,
különben tényleg szólok nekik!
- Szeretem! – kiáltott fel a kellőnél hangosabban
Jonghyun. A szó megállt a levegőben, én félénken Key-re pillantottam, ő pedig
rám…
- Taemint?
Lassú
bólintással felelt a kérdésre. Key-nek elakadt a lélegzete. Az a higgadtság,
amit először mutatott, addigra elszállt – ennél a percnél tört ki rajta a sokk.
A fejéhez kapta a kezeit, egész teste a döbbenetről tanúskodott.
- Szeretem őt… ő pedig megengedte, hogy
szeressem – suttogta.
Key-t az ájulás kerülgette, amikor
felfogta, miről is beszél Jonghyun. Az arca lesápadt, a lábai remegni kezdtek,
muszáj volt megkapaszkodnia a falban, hogy aztán leülhessen a másik ágyra.
Előre dőlt, fejét a kezeinek támasztotta és nagyokat sóhajtott…
- Értem… Most már mindent értek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése