Zene: Steve Conte – Haven's not
enough
18. rész
Közöny
Puha ujjbegyek
érintették az arcom, amikor magamhoz tértem. Kinyitottam a szemem. Jonghyun épp
a szemem külső sarkából törölt le egy könnycseppet, de amikor rá néztem már
titkolni akarta. Elrejtette a kezét, lesütötte a szemét, a fehér lepedőre
meredt, s nem mozdult.
Felkönyököltem, és
megtöröltem az arcom. Sírtam volna álmomban…? Rá néztem, mondani akartam
valamit, de egy szó sem jött a számra.
- Miért csináltad ezt? – kérdezte Jonghyun, hangja
halk, kissé rekedt volt.
Nem volt kedvem megszólalni,
úgy éreztem, addig cselekszem jól, amíg nem nyitom ki a szám. Elfordultam, ott
akartam őt hagyni, de megállított. A szemébe néztem, akkor már ő is engem
figyelt. Tekintete követelőző volt, válaszokat akart.
- Nem értem, mi volt ez tegnap este… Legutóbb vagy
egy hétig nem szóltál hozzám, most pedig te kezdeményeztél. Komolyan nem értem,
miért…
- Hagyjuk, hyung.
- Szeretném, ha válaszolnál.
Igazság szerint én
sem igazán értettem, mit miért tettem előző este. Persze, volt pár érvem, de
akkor már én sem éreztem olyan meggyőzőnek őket… Ettől függetlenül nem zavart,
hogy megtettem, végül is nem csináltam volna, ha nem leltem volna örömöm benne.
- Válaszolj.
- Mert ahhoz volt kedvem.
- Na ne… Ezt nem veszem be, úgyhogy…
- Márpedig jobban teszed, mivel nem fogok se magyarázkodni,
se bocsánatot kérni. Most már kvittek vagyunk. – Lefejtettem az ujjait a
karomról, felálltam, és magamra kaptam az alsónadrágom.
- Kvittek? Mégis mi a francról beszélsz? Igen,
állati nagy hülyeséget csináltam, de utána a kezem-lábam törtem, hogy megbocsáss
nekem!
- Meg is bocsájtottam. A tegnap este volt az utolsó
feltétele a bocsánatomnak. Még mondtam is.
Felült az ágyban és
hitetlenkedve nézett rám. Fél percig szólni sem bírt, annyira meglepődött a
viselkedésemen.
- Ennyi?
Ennyit tudsz mondani? – Bólintottam. – Azok után, amit megtettem érted ennyit
érdemlek?
- Miért, hyung, többet szeretnél?
Leesett az álla –
szinte az arcára volt írva, hogy nem hisz a szemének.
Tulajdonképpen én
sem értettem, miért csináltam ezt. Nem is igazán volt kedvem ezzel a kérdéssel
foglalkozni. Azon a reggelen nem érdekelt semmi, még az sem, hogy milyen
tiszteletlenül beszéltem vele… pedig őt mindig szerettem, tiszteltem, felnéztem
rá, de akkor mindent a sutba vágtam, és csak azzal foglalkoztam, hogy nekem jó
legyen. Soha korábban nem voltam még ilyen önző és nemtörődöm…
- Taemin-ah… nem ismerek rád. Történt valami?
Hogy történt-e…?
Igen, hyung, történt! Hogy mersz ilyet kérdezni tőlem mindazok után, amiken
keresztül mentünk? Szúrós tekintettel
a szemébe néztem, vettem egy nagy levegőt, s az indulataimat visszafojtva
megadtam neki a választ, amit annyira ki akart szedni belőlem.
- Ha arra célzol, hogy az egyik legjobb barátom
részegen közölte, hogy szerelmes belém, aztán mit sem törődve velem
megerőszakolt, nos, akkor igen, történt. Ehhez még hozzávehetsz minden
előzményt, és azt is, hogy Key majdnem mindent tud, őt is megcsókoltam, és most
minden lépésemet figyeli. De tudod, mit? Nem érdekel. Figyelje csak, te pedig
továbbra is bánj úgy velem, mint egy hülyegyerekkel, aki nem tud saját
döntéseket hozni.
- Taemin-ah…
- Csend legyen, hyung, most én beszélek! Sajnálom,
ha csalódást okoztam, de azt tudd, hogy te indítottál el ezen az úton! Már az
elején nem szabadott volna belemennem az egészbe, akkor minden olyan egyszerű
lett volna! Azt az egy csókot elfelejtettük volna, de neeem, nekem
muszáj volt belemenni, mert tiszteltelek annyira, hogy azt hittem, tudod, mit
csinálsz! Eleinte így is tűnt, de már erősen kétlem, hogy akár egyszer is
tudtad, milyen következményekkel járhat ez az egész. – Megálltam, sóhajtottam
egy nagyot, de a tekintetem még mindig erőszakosan az övébe fúrtam. – Ha a
gyerekkori énem látná, hogy milyen felnőtt lett belőlem, sírva fakadna. Én
nem ilyen ember akartam lenni…
- Sajnálom… – szemét lesütve felelt. – Az elejétől
kezdve hülyeség volt az egész… Nem akartalak tönkretenni. Ha megtehetném, újra
kezdeném, és nem tenném ezt veled – nagyot nyelt, aztán folytatta. – Nekem is
fáj, hogy így kell látnom téged, de már késő bármit tenni…
- Igen… késő. De ne hidd, hogy ennyivel vége.
- Hogy?
- Készülj fel rá, hogy nem ez volt az utolsó
alkalom. – Felkaptam a törölközőmet, és a fürdő felé indultam. Ő kipattant az
ágyból, utánam rohant és a vállamnál fogva maga felé fordított.
- Nem teheted! Tudod jól, hogy nem szabad!
- Igen, tudom.
- Mi lesz, ha Key rájön? Ha megtudja a teljes
igazságot, nekünk annyi!
- Ezt is tudom. Csak nem igazán érdekel.
- Taemin-ah! –
kiáltott rám. – Neked végleg elment az eszed? Az ilyen dolgokkal nem lehet csak
úgy játszadozni!
- Felnőtt ember vagyok, azt teszek, amit csak akarok.
Ha úgy tartja kedvem, akkor megkeresem Onew és Minho hyungot, és elmondom nekik
az egészet.
- NEM!
- Sajnálom, hyung, de nem vagyok a kiskutyád,
akinek parancsolgathatsz. Jogom van, jól érezni magam, és ha ebben gátolni
akarsz, akkor szégyenérzet nélkül bevallok a tagoknak mindent, sőt, még
menedzser hyungnak is. Nos?
- Miért teszed ezt, Taemin-ah…? – ujjai a vállam
szorongatták, de olyan erősen, hogy az már fájt. Teljesen felé fordultam, közel
léptem hozzá és egy rövid csókkal leptem meg az ajkait.
- Ha jól viselkedsz, tartom a szám. Most pedig
vegyél fel egy alsógatyát, hyung, mert tök pucér vagy…
Elfordultam tőle,
és a fürdőszobába mentem, ő pedig minden bizonnyal megsemmisülten állt a szoba
közepén, és egy őrültnek tartott.
Nem voltam őrült,
ugyan, dehogyis… csupán elegem volt mindenből, és nem voltam hajlandó tovább
tűrni. Felnőttem, így hát felnőttként is viselkedtem – s nem szégyelltem
kimutatni az önzőségem.
Nem voltam elég
erős ehhez az élethez. Túl korán löktek bele a mély vízbe, éreztem, hogy
fuldoklom, és bármit képes lettem volna megtenni, hogy oxigénhez jussak, de
legtöbbször csak vizet nyeltem…
Végem volt, s
tudtam, hogy vagy megtanulok úszni az árral, vagy megfulladok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése