23. rész

IV. FEJEZET: REMÉNYTELENSÉG

Zene: 30 Seconds To Mars – Night of the hunter

http://www. youtube. com/watch?v=0aSLS2GhyXA

23. rész

Fordulat

A fotózás, amiről hazafelé siettünk eléggé elhúzódott, így a hotelbe is későn értünk vissza. Tizenegy is elmúlt már, amikor beértünk a szobáinkba – csak a koncertek után szoktunk ilyen későn hazaesni.

Viszont nem voltam olyan fáradt, mint szoktam. Csak ültem az ágyon, amíg Jonghyun tusolt, a telefonommal próbáltam elütni az időt. Mikor nyílt az ajtó, és ő feltűnt mögötte, egy piciny mosoly jelent meg az arcomon. Testét csak a pizsamanadrágja fedte, és a törölköző, amivel a nyakáról itatgatta fel a vízcseppeket.

-  Miért nem fekszel már? – kérdezte azonnal. – Holnap koncert.

-  Nem vagyok fáradt.

-  Én egy kicsit az vagyok… – motyogta halkan, aztán elnyomott egy rövid ásítást. Felálltam, és oda sétáltam hozzá. – Hm? Mi az?

Elvettem a kezéből a törölközőt. Furcsán nézett rám, de nem sokáig. A padlóra dobtam, majd még közelebb mentem és szétkentem a kulcscsontján gyöngyöződő cseppeket, aztán a hajába túrva tudattam vele a szándékom.

-  Ne… Adj két percet.

-  Miért?

-  A táskámban maradt Key pénztárcája, visszaviszem neki.

-  Éjszaka nem fog venni semmit. Majd reggel visszaadod neki. – Megcsókoltam, hogy ne beszélhessen többet, és a falhoz nyomtam. Mint sokszor, akkor is éreztem rajta a kezdetleges ellenállást, de akkora már azt is megtanultam, hogyan tudom kezelni. Tudtam, hogy a nyaka a gyenge pontja – nem is haboztam tovább, kihasználtam a lehetőséget.

A hatás nem maradt el; egy perccel később már a gerincem simogatta. Finom, érzéki mozdulatokkal ért hozzá a bőrömhöz, a derekamnál apró köröket írt le az ujjaival, én pedig hálásan nyögtem bele a nyakába. Ő is ismerte az én gyengém.

Lehúzta rólam az atlétámat, a törölköző mellé dobta és az ágyamig tolt. Leültem, de ő azonnal hanyatt fektetett és fölém mászott. A karomon végigsimítva a fejem fölött az ágyhoz nyomta a kezem, ujjai a tenyerem cirógatták, ajkai a fülemtől a kulcscsontomig mindenhol csókolgattak, ahol csak értek. Imádtam, hogy ilyen könnyen rá tudtam őt venni, szinte meg sem kellett erőltetnem magam, és ő máris úgy ugrott, ahogy fütyültem. Nem szerettem uralkodni fölötte, de nem tagadhattam, hogy mennyire oda voltam azért, amit ilyenkor művelt velem. Szinte elolvadtam a karjaiban…

Annyira szeretett… annyira, hogy az már belőlem is a szerelemhez hasonló érzéseket váltott ki. Kívántam őt – minden mennyiségben.

Tüzes leheletétől forró volt a bőröm, már nem bírtam tovább. Az érzéseim uralkodtak rajtam, egyszerre éreztem magam tettre késznek, és mégis gyengének, aki a következő érintésnél összeomlik és elveszik a másik karjaiban.

A szemébe néztem, és láttam, hogy mennyire elégedett – de nem akartam önző lenni, viszonozni akartam ezt a sok jót, amit velem tett, így összeszedtem magam, felkönyököltem, megcsókoltam, és a tarkójába kapaszkodva magam mellé húztam.

Fejét a párnára hajtotta, és hátra feszítette – én pedig nem haboztam, azonnal végig simítottam a mellkasán, mire egy nagyot sóhajtott. Kihasználtam az időt, amíg elmerült az érzelmeiben, és lassan a csípőjére ültem, hagyva, hogy minden egyes pillanatát kiélvezhesse. Szemeit összeszorította, ajkai elnyíltak, és ekkor sikerült kicsalnom belőle egy kéjes nyögést. A mellkasára hajoltam, hogy folytathassam a kényeztetését, amit további mélyről feltörő sóhajokkal fogadott.

Mindketten csodásan éreztük magunkat, aztán egy ismerős dallam szólalt meg a szoba egy távolabbi pontján – Jonghyun telefonja csörögni kezdett, hívta valaki. A készülékre, aztán a szemeibe néztem.

-  Ne vedd fel.

Habozva a száját kezdte harapdálni.

-  Majd utána visszahívod – ezzel próbáltam megnyugtatni. Megsimítottam a karját, aztán a telefon is elhallgatott, így nyugodtan visszatérhettünk oda, ahol abbahagytuk.

Nem sok idő, talán fél perc telt el, amikor az én telefonom is zenélni kezdett az ágyam melletti éjjeliszekrényen. Nem értettem, kinek és miért voltunk ilyen fontosak, és hogy az a dolog miért nem ért volna rá negyed órával később, így csak dühösen kiengedtem magamból a levegőt és a kezembe vettem.

-  Key az – jegyeztem meg a kijelzőre pillantva. Valószínűleg az előző hívás is az ő műve volt. Ennyit aggódni egy pénztárcán… mintha kilopnánk belőle a pénzét…

-  Felveszed?

-  Nem. – Lenémítottam és visszaraktam oda, ahonnan elvettem.

Nem volt kedvem mással foglalkozni, csak Jonghyunnal. Elfoglalt voltam, és nem szerettem volna megszakítani senki kedvéért sem. Nekünk épp akkor jutott elég időnk egymásra – a világ várhat.

Kis idő után a második hívásnak is vége szakadt. Azt hittem, ennyivel vége, és Key addig elfoglalja magát; elmegy zuhanyozni, vagy valami hasonló. Nyugodt szívvel folytattam mindent, próbáltam elfelejteni és elfeledtetni a kis közjátékot. Jonghyun aggódott kissé… látszott rajta, hogy aggasztja a dolog, de minden erőmön azon voltam, hogy újra ellazítsam őt. Alig két perccel később már ő sem akadékoskodott – újra betöltötték a szobát a kellemes sóhajok és a finom nyögések. Még félig-meddig ruhában voltunk, de tudtam, hogy már nem sokáig – már teljesen ráhangolódtunk egymásra, minden tökéletes volt, amikor hirtelen kinyílt az ajtó…

-  Komolyan már… Miért nem tudja egyikőtök sem felvenni a te…

Nem zártuk be az ajtót! Nem zártuk be az ajtót… Hogy történhetett ez?

Key megtorpant a szoba közepén és úgy bámult ránk, mint egy szobor. Teljesen megfagyott, képtelen volt felfogni, amit látott, talán még levegőt is elfelejtett venni.

Én sem éreztem magam másképp. Annyira gyorsan történt minden… Az egyik pillanatban még minden csodálatos, a másikban pedig már száguld az ereimben az adrenalin, aztán érzem, ahogy a gyomrom valami fagyos érzéssel telik meg, és a gravitáció már fájdalmasan erősen húzni kezdi a föld felé…

Jonghyunra néztem, aki még mindig alattam feküdt, izzadt teste a két lábam között elnyúlt, ujjai a hasam simogatták – bármilyen megalázó is volt a helyzet, ő is megfagyott egy kis időre, aztán félrelökött engem, és védekezően felült az ágy szélén.

Már késő… lebuktunk. Végünk.