22. rész

Zene: The Pretty Reckless –You

http://www. youtube. com/watch?v=1cjJStLShOU

22. rész

Siker

Teltek a napok, és kezdtem azt érezni, hogy az imáim valóra válnak. Minden nap ajándék volt, s már csak a létezésem tudata is olyan örömmel töltött el, mintha varázslat hatása alatt álltam volna.

Élveztem az élet minden egyes másodpercét. A mosoly állandósult az arcomon, s szinte minden lélegzetvétel eufórikus örömöt okozott. A csapat boldog volt, mint egy nagy, tökéletes család. Életemben talán akkor éltem meg a legszebb napokat.

Jonghyunnal békét kötöttünk – attól a pillanattól, hogy a fürdőszoba ajtó előtt megcsókolt, minden rendbe jött, ami addig darabokban volt. Igaz, győzködnöm kellett párszor, amíg belement, hogy folytassuk a titkos életünk, de aztán idővel belátta, hogy jó döntés volt. A kezdetekkor néhányszor elbizonytalanodott; próbált hatni rám az észérveivel, miszerint már akkor is tilosban járunk, ha kihívóan pillantunk a másikra… Persze nem hagytam neki, hogy sokáig kételkedjen – elég volt pár édes csók, s nem sokkal később valamelyikünk ágyán gyűrtük a lepedőt.

Ismertük egymás testét, vágyait, érzékeny pontjait, így minden alkalom maga volt a Mennyország. Imádtam élni, élveztem, hogy látok, hallok, tapintok, s hogy ver a szívem.

Nem is gondoltam arra, hogy a Pokol, amelyből épp csak sikerült elmenekülnöm, továbbra is nyitva áll, és csak azt várja, hogy berohanjak a kapuján, hogy aztán egy hangos csattanással becsukódhasson mögöttem. Nem is sejtettem, hogy az a világ még később is rám találhat, még csak nem is gondoltam ilyesmire, mintha lehetetlen lett volna. Hiszen amikor minden mesébe illően csodás, olyankor mi baj történhetne?

Nem tudtam, hogy a Mennyország túl törékeny búvóhely ahhoz, hogy sokáig a kegyeibe fogadja a lelkeket, s már csak akkor veszi észre, hogy zuhan, amikor földet ért. Vannak dolgok, amelyek túl szépek ahhoz, hogy sokáig kitartsanak mellettünk. A gyönyör csak egy pillanat, melynek a fakó emlékeit később felidézhetjük bízva benne, hogy talán nem az volt az utolsó.

Én nem tudtam ezt, ahogy Jonghyun sem. Nekünk elég volt annyi, ha örömünket lelhettük az életben – reményeink szerint következmények nélkül.

Tisztában voltunk a másik érzéseivel. Tudta, hogy nem szerelemmel szeretem, ő mégis minden nap a fülembe suttogta, hogy szeret. Nem bántam, hogy így érez, mert így biztos lehettem benne, hogy addig marad mellettem, ameddig csak kiérdemlem a szerelmét – márpedig ő teljes szívével szeretett.

-  Nem akarom, hogy elhagyj – mormolta egy estén, aztán szorosan magához ölelt, és a hajamat cirógatva szenderült édes álomba.

Nem akartam elhagyni… soha.

Közeledett a turné vége. A rajongók rendületlen lelkesedéssel támogattak minket minden koncerten, mely annyi erőt adott nekünk, hogy még a legrosszabb napunkon is képesek voltunk mindent megtenni értük. A turné vége felé már kezdtünk mi is elfáradni, emiatt egyre gyakrabban engedtük el magunkat a színpadon is, ami ugyan több bakival járt, de egyszer sem történt sérülés, így elvicceltük az összeset. A közönség minden mozdulatunkat imádta, úgyhogy emiatt nem kellett aggódnunk.

A megpróbáltatások ellenére egyre erősebbnek éreztem magam. Miután minden lecsendesedett, s végre fellélegezhettem kitisztult felettem az ég. Ragyogtam, majd’ kicsattantam az életerőtől, ami bár mindenkinek feltűnt, mégsem sejtette senki, hogy mi van a hátterében.

Legnagyobb szerencsénkre már Key is leszállt a témáról, és végre anélkül élhettünk egymás mellett, hogy felnyársalt volna minket a tekintetével. Úgy tűnt, ő is megnyugodott, így már nem érezte szükségét annak, hogy folyton a körmünkre nézzen. Szerencsénk volt, hogy visszavett az anyáskodásából.

S az élet ment tovább…

A tüdőmet feszítette, ahogy préseltem ki magamból a levegőt, miközben a színpadon állva hangosan, erőből énekeltem. A rajongók sikítottak, integettek, s a könnyeiket törölgették, mi pedig ugyanabban a tempóban folytattuk a koncertet.

Tökéletes volt az egész, imádtam ott állni, és végignézni a több ezer ember ámuló arcán. Szerettek, csodáltak, felnéztek rám, mint egy fényes csillagra a végtelen éhbolton – és én úgy is éreztem magam, mintha egy tündöklő csillag lennék, ki magasan szárnyal a világ felett.

Éreztem, hogy nem fogok leesni onnan – a csillagok az ég birodalmába tartoznak, nem a földre. Nekem fent kellett maradnom, és hálásan ragyognom, mert ezt várták tőlem, én pedig kezdtem beleszeretni az egészbe. A rajongók tartottak a magasban, azt pedig tudtam, hogy ők sosem engednék, hogy hullócsillaggá változzak… egyikünket sem engednék eltűnni az univerzumukból, s ez elég biztosíték volt. Nyugalmat adott.

Izzadtan, fáradtan, és vizesen jöttünk le a színpadról. A lábamban lüktető tompa fájdalom ellenére ugrálni volt kedvem. Minho vállának támaszkodva ugráltam tovább egészen az öltözőig, ahol végre levehettem a ruháim, és megmosakodhattam. Gyorsan kész lettem, de amíg a többiekre vártam, addig a hatalmas lelkesedésem fokozatosan alábbhagyott, mígnem az egyik fotelban ücsörögve elbóbiskoltam.

Arra keltem, hogy valaki a vállam rázogatja.

-  Gyere, Taemin-ah – szólt Onew hyung, a feje mellett Jonghyun is odahajolt. – Mennünk kell a kocsihoz.

-  Mi? Ennyire elment az idő? – Fáradtan megtörölgettem a szemeim.

-  Hagytunk pihenni, amíg készülődtünk – mosolyodott el Jonghyun is. – Na, gyere…

A könyökömnél fogva felhúzott, és féloldalasan átkarolt – így mentünk a stadion kijáratáig, ahol elengedett ugyan, de közel mentünk egymáshoz. Szükségem volt valaki közelségére, mert annyira elálmosodtam, hogy akkor már menni is csak nehezen tudtam.

A kocsiban újra elaludtam, és csak a szálloda előtt tértem magamhoz. A szobáig nagy nehezen elsétáltunk, ahol Jonghyun finoman az ágyamba fektetett.

-  Jó éjt!

-  Hyung… aludj velem. – Csak bámult rám, aztán megrázta volna a fejét, de megelőztem. – Kérlek szépen… Szeretem, amikor magadhoz ölelsz.

Nem tudott, talán nem is akart tovább ellenkezni. Felemelte a takarót, és befeküdt mellém.

-  Most már tényleg aludj! – dorgált meg kedvesen, aztán lágyan megölelt.

-  Köszönöm, hyung. Szép álmokat.