19. rész

Zene: Three Days Grace –Bitter taste

http://www.youtube.com/watch?v=pSCDJ9cRZNI

19. rész

Erő

Az volt az első nap, amikor nem éreztem teljesen elhagyatottnak magam. A Jonghyunnal való reggeli beszélgetés meghozta az önbizalmam. Magabiztos voltam, igen. Végre ki tudtam állni magamért. Úgy éreztem, képes leszek tovább élni az életem.

Jonghyun is azt mondta, hogy erős vagyok, meg tudom csinálni… Végtére is, igaza lett, de ki hitte volna, hogy ez csak akkor megy, ha megmondom neki a magamét, aztán teszek mindenre?

Azóta nem is beszéltem vele. Reggelinél senkinek se tűnt fel semmi, Minho hyunggal nagyon jól elszórakoztattuk egymást. Jonghyun próbálta tartani a látszatot, ami annyit jelentett, hogy csendben eszegetett, és csak szükség esetén szólalt meg. Onew kissé fáradtnak tűnt, ő is elég hallgatag volt, Key pedig, hol evett, hol a telefonját bütykölte, hol minket figyelt.

-  Minho, komolyan, már vagy egymilliószor mondtam, hogy vegyél fel valami normális ruhát kaja előtt.

Minho végig nézett magán – egy alsónadrág és egy ing volt rajta, ami elöl nem volt begombolva. Valószínűnek tűnt, hogy csak futólag magára kapta, de legalább eszébe jutott. Furán nézett vissza Key-re, nem értette, hogy a másiknak mi baja van a ruhájával.

-  Fel vagyok öltözve. Még ing is van rajtam, meg minden.

-  Biztos, hogy mi ugyanazt látjuk?

-  Most mi bajod van? Nyár van. Meleg van!

-  Napközben még melegebb van, mégis normálisan fel vagy öltözve!

-  Persze, mert muszáj!

Key nagyot sóhajtott, és lemondóan megcsóválta a fejét.

-  Mindegy… reménytelen vagy. Taemin-ah, te jól vagy?

Rá néztem, aztán párat rágtam még a számban lévő rizsen és lenyeltem.

-  Öhm… persze. Miért?

-  Minho mondta, hogy tegnap este kicsit túllőttél a célon…

-  Ja, hogy az… Semmi bajom. – Rámosolyogtam, és megráztam a fejem. – Nem volt olyan komoly.

-  Biztos? Mert kérhetünk neked valami gyógyszert, nem lenne jó, ha másnapos lennél.

-  Jaj, nem! Semmi ilyesmi! Este nem történt semmi, megnyugodhatsz!

Jonghyun ekkor már csak piszkálta a tányérján a maradék falatokat.

-  Ha nem baj, ezt már nem eszem meg. Tele vagyok.

-  Nem, persze.

-  Visszamegyek a szobánkba. Finom volt, köszönöm – és ezzel kiviharzott a szobából, míg én tovább falatoztam, és úgy tettem, mint akinek fogalma sincs az egészről.

Persze a helyzet később sem javult, de nem volt feltűnő a dolog. Senki sem gondolta volna, hogy megint történt közöttünk valami Jonghyunnal, mert csak ő szerencsétlenkedett egész nap. Én remekül elvoltam, mosolyogtam, beszélgettem, nevetgéltem – őt pedig különösebb bűntudat nélkül figyelmen kívül hagytam.

Nem igazán volt szükség arra, hogy több szót vesztegessünk a történtekre – én tudtam, hogy ő mire gondol, azt pedig, hogy az én fejemben mi járt eddig, reggel a tudomására adtam. Ennyi. Nem is akartam túllihegni. Persze, megbántottam… na és? Mintha ő egy hangyányit is jobb lenne nálam…

Túlteszi magát rajta, ebben biztos voltam. Neki könnyebb lesz, mint nekem.

Lassan elérkezett az este, s újabb koncertet nyitottunk. Minden jól ment, addigra már mindenki energiával teli volt, így a show is szuper volt – kissé meglepett, de még a szólókkal sem volt probléma. Úgy tűnt, Jonghyunnak sikerült túltennie magát az esetünkön.

Ám nem sokáig gondolhattam ezt… ugyanis a koncert végén, mikor már csak bolondoztunk kíváncsiságból mellé álltam, a füléhez hajoltam, és megkérdeztem tőle:

-  Jobban érzed magad?

Úgy mosolygott rám, mintha minden a régi lett volna.

-  Ami azt illeti nem. De a rajongókért mindent, igaz-e? – Éppen csak elmondta, egy pillanattal később odahajolt hozzám, és egy rövid puszit nyomott az ajkaimra.

Nem értettem… Most mi baja van? Mire volt ez jó? Hiszen ezek szerint még mindig ugyanúgy utál, akkor miért? – kérdeztem magamtól, de mire észbe kaptam ő már ott is hagyott. Csupán a rajongókért képes lett volna újra eladni magát…? Csak úgy?

Visszafordultam a lelkes közönséghez, gondoltam, később is ráér ezen agyalni. Még elalvás előtt könnyedén megkérdezhetem tőle…

A koncert hátralévő részében nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hiszen ott volt több ezer ember, akit szórakoztatnom kellett, én pedig ennek megfelelően is cselekedtem – már csak akkor eszméltem fel az eufóriából, amikor már majdnem a hotelhez értünk.

Akkor újra eszembe jutott az a fura kis incidens…

Vajon a többiek is látták? Már nem kellett sokat várnom a válaszokra, mégis izgatott voltam. Már tényleg csak percekre lehettünk a szállodától, amikor Minho feje lustán a vállamra borult. Jonghyun ugyanígy elaludt, de az ő feje az ablaknak dőlt, Onew hyung a telefonjával volt elfoglalva, Key pedig feszült várakozással ült mellettem – még az ujjai is malmoztak.

-  Ébresztő, megérkeztünk – szólt hátra a menedzser, és már pattant is ki a kocsiból. Kiszálltunk mi is, egyetlen szó nélkül fellifteztünk az emeletünkre, ahol Key elkapta a fél kezem, és belém karolt. Rá néztem, és akkor láttam, hogy a kissé álomkóros Jonghyunt vonszolja a másik oldalán.

-  Hyung…?

-  Mi az, Taemin-ah? Beszélni szeretnék veletek.

-  Na de… – próbáltam volna felhozni valami ellenérvet, mert sejtettem, hogy miről akar beszélni, de nem igazán engedte meggyőzni magát. Kinyittatta velem az ajtót, betessékelt miket rajta, aztán csípőre tett kézzel megállt előtte és számon kérően pásztázott minket a tekintetével.

-  Gyerünk… meséljétek el szépen, mi volt az a hetyke kis csőrözés a színpadon, mert már kezd belőletek elegem lenni.

Ó, Jonghyun… szóval ezért tetted…