25. rész

Zene: SHINee – Better

http://www.youtube.com/watch?v=9qc0sZbXtUA

25. rész

Bukás II.

Össze voltam zavarodva. Úgy tűnt, Key-t nagyon megviselte a helyzet – rá néztem, és ahogy az ágyon ült egy megtört, szerető lelket láttam helyette, aki elveszített valami nagyon fontosat. Egy vérző szívű szülőt láttam, aki elbukott.

Nem sírt, legalább is nem mutatta ki, de biztos voltam benne, hogy belül zokogott.

-  Hyung… – kezdtem óvatosan. – Hyung, jól érzed magad?

Csend – egyetlen szó sem hangzott el, amíg újra meg nem szólaltam.

-  Hyung?

-  Hogy tehettétek ezt?

Elszégyelltem magam, és lehajtottam a fejem. Igaza volt, tudtam, hogy egyet kellett értenem vele, de mégsem ment száz százalékosan. Addigra már túlléptem azon, hogy mindenki kívánsága szerint cselekedjek.

Nem ártottunk ezzel senkinek – leszámítva azt, amikor sértődésből nem szóltunk egymáshoz, de már azon is régen túlléptünk. Senkinek semmi köze nem volt hozzá, hogy esténként mit csinálunk egy fárasztó nap után. Ez magánügy. Ez csak ránk tartozik. S ahogy erre gondoltam elfogott a bűntudat az önzőségem miatt… értettem, hogy Key miért volt mérges, de nem akartam elfogadni – ez a kettősség pedig lassan őrölni kezdte a lelkem.

Key nagyot sóhajtott, és fáradtan a hajába túrt. Megtörölte a szemét, mely könnyekben úszott, de egyetlen cseppjét sem hagyta elcsatangolni. Csillogó szemei gyilkos pillantásokat vetettek felénk, amikor kitörölte belőle a könnyeket.

-  Képtelen vagyok megérteni… hogy fajulhatott idáig ez az egész? Hogy nem vettem észre, hogy ennyire messzire mentetek?

-  Sajnáljuk, hyung. – Rám nézett, és hitetlenkedve felnevetett.

-  Hah… és mire megyek vele? A banda szétesik, ti pedig mélységesen sajnáljátok, de mindketten magasról tesztek a következményekre… Mi lett volna, ha ez tovább megy, és egyszer véletlenül kitudódik valami? Az egész banda, sőt az egész cég jövőjével játszadoztok, nem fogjátok fel? Mindenkiével!

Erre már nem tudtam mit felelni. Igaza volt, és amikor ezt beláttam, az önző gondolataim is elszálltak, a fagyos remegés pedig erősödött a testemben.

-  Hihetetlenek vagytok… Mondd csak, Taemin-ah: te is… úgy érzel Jonghyun iránt?

Ez volt az a kérdés, ami mindig zavarba hozott. Úgy volt, ahogy Jonghyun mondta – engedtem neki, hogy szeressen… mindaddig, amíg cserébe fizikai örömöt adott nekem. Szerelmes voltam a testébe, de őt magát csak barátként szerettem. Ez nem változott, de ezt nem mondhattam el Key-nek, se másnak. Tudtam, hogy ezt a titkot a sírig kell magammal cipelnem.

Úgy döntöttem, tagadni fogok – mindent. Nem hazudom azt, hogy én is ugyanúgy szerettem őt, értelmetlen lett volna. Így inkább a teste és a kényeztetése utáni sóvárgást is elnyomtam magamban, és csak tagadtam. Senki sem tudhat róla!

A kicsit hosszúra nyúlt gondolkodási idő után megráztam a fejem, és a szemem lesütve vártam a reakcióját.

-  Szóval… szóval nem.

Töprengett. A kínos csönd fokozódott a szobában, már szinte hallottam, ahogy a jövőnk láthatatlan démonai a falat kaparásszák… A levegő zizegőssé vált, amitől égnek meredtek a hátamon a szőrszálak. Mondjon már valamit!

Nem kellett sokat várnom – megkaptam, amit akartam:

-  Ennyi. Kész. Nem tehetek mást… - s felállt, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Nyilvánvaló volt, hová megy.

Megkaptam a választ, igen… de én nem ezt akartam.

Másnap a feje tetejére állt a világ. Már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.

Az az este volt az utolsó, ami közös volt, s az sem volt teljes. Csak ültünk, magunk elé meredtünk, és a jövőről gondolkodtunk. Így volt a legjobb – legalább is így kellett volna a legjobbnak lennie. Key-nek igaza volt, komolyan be kellett fejeznünk a kettős életet… s én már csak azt kívántam, hogy bár ne rángatott volna vissza minket ilyen gyorsan a földi nyomorba.

Key és én szobát cseréltünk – pontosan úgy, ahogy régebben ígérte. A repülőn ültem, fáradt voltam, megviselt a veszteség és a csalódás, de akkor mégsem vártam, hogy leszálljunk. Elővettem a fülhallgatóm, alvást színleltem, és próbáltam minél kevesebbet gondolkodni, de nem ment. Csak az járt a fejemben, hogy ha földet érünk, és a hotelbe megyünk már minden más lesz. Addig próbáltam igazként felidézni magamban az emlékeket, amíg nem veszett el az utolsó dolog is, ami hozzájuk kötött. Tudtam, hogy ha Onew és Minho hyunggal belépek a közös szobánkba, már semmi sem lesz a régi.

Sajnáltam mindent. Azt is, hogy megtörtént, de azt is, hogy vége. Idő kellett hozzá, hogy túl tudjak lépni rajta… sok idő. Aztán, amikor Jonghyunra pillantottam rájöttem, hogy neki nálam is sokkal nehezebb dolga lesz. Elnyert egy szerelmet, amiről azt hitte, sosem fog működni, s mikor mégis sikerült neki, elvették tőle.

Vége volt a züllésnek. Onnantól nem várt más, csak a munka és minden más normális dolgok. Barátnőm nem lehetett – tiltotta a szerződés, így a keletkezett űrt senki más szeretetével nem tudtam kitölteni. Magam maradtam – én, és az emlékeim.

A szállodába érve megkaptuk a kulcsokat, majd a megfelelő emeletre mentünk. Furcsa volt minden. Jonghyun úgy tett, mintha nagyon fáradt lenne, a vörös szemeit is ezzel magyarázta, Key mosolyogni próbált, mint aki nagyon örül a cserének. Én hallgatag voltam, Onew szintén. Minho volt az egyetlen, akinek tényleg jó kedve volt, ő már a reptéren is szívből mosolygott a rajongókra, a folyosón haladva pedig önfeledten dudorászott. Key nem mondott nekik semmit, ám biztos voltam benne, hogy ők is érzik, hogy valami nem stimmel – mégis próbálták elrejteni.

-  Taemin-ah – vigyorogva felém fordult. – Jó, hogy cseréltetek Key-vel. Örülök, hogy velünk leszel. Téged legalább nem zavar, ha lusta vagyok normálisan felöltözni – nevetgélt.

Onew kuncogni kezdett, Key pedig rosszallóan visszafordult a folyosón.

-  Hé! Ne gondold, hogy reggeli közben nem fogok rád szólni!

Megtaláltuk a szobánkat, Onew kinyitotta az ajtót, és beengedett minket maga előtt. Én mentem be elsőként. Semmihez és senkihez nem volt kedvem, szóval csak ledobtam a táskám a legközelebbi ágyra, leültem, aztán menthetetlenül a gondolataim közé süllyedtem.

A többiek sürgölődtek és vidáman beszélgettek körülöttem, majd amikor engem is megpróbáltak volna bevonni a csevegésbe, én is inkább azt hazudtam, hogy elfáradtam. Hátam a falnak támasztottam, törökülésbe húztam a lábaim, s azokat bámulva elmerültem az elmém némaságában.

Látszatra minden tökéletesnek tűnt – a banda sikeres volt, s én csillagként tündököltem a fekete éjszakában. Körülölelt a ragyogó fény, de távol éreztem magam a többi csillagtól… mindentől. Mintha soha többé nem érhetnék el senkit, máskülönben mindketten belepusztulnánk…

… és nem tudtam elbújni.

Ragyogtam, igen – ezt akartam, azt hiszem. Ám ezáltal mindent elvesztetem, ami korábban fontos volt, s nem maradt számomra más, csak a végtelen, üres és rideg égbolt, mely mindörökre elnyelt, felemésztett, s elragadta a lelkem.

VÉGE

.