14. rész

III. FEJEZET: KÁRHOZAT

Zene: Pink – Sober

http://www.youtube.com/watch?v=6XVrWSdCTN4

14. rész

Tiltások

Iszonyatos feszültség uralta az egész estét. A koncerten többet hibáztunk, mint egy átlagos alkalommal szoktunk, pedig Onew és Minho hyung még mindig nem tudott semmiről. Key szavakkal leírhatatlan módon döbbent volt, ami minden fellépésünkön ott hagyta a nyomát, de szerencsére nem volt olyan feltűnő, hogy pletykákat indítsanak el emiatt, bár nem sokon múlt.

Ez volt életem első olyan koncertje, amin rosszul éreztem magam – főként azért, mert minden az én hibám volt. Ha akkor az elején nemet mondtam volna… akkor nem bántottam volna meg két szeretett személyt is. Pedig én csak kíváncsi voltam… én csak fel akartam nőni – és mégis… valahol mélyen még akkor is csak egy szende kölyöknek éreztem magam, aki túl sokat akart…

Hiába mentegetőztem, a bűneim elől nem volt menekvés. Egy hónappal korábban még ártatlan gyermek voltam… Most pedig egy romlott életű, megtört felnőtt – tettem hozzá magamban.

Akármilyen szerencsétlenül is alakult az este, nem vártam a végét, mert tudtam, hogy akkor el fog szabadulni a Pokol. Megkértem Key hyungot, hogy ne a koncert előtt beszéljen Jonghyunnal, mégpedig azért, mert reménykedtem benne, hogy addigra lenyugszik. Nem akartam tovább fokozni a feszültséget.

Mire véget ért a koncert úgy éreztem, hogy mind az öten színészi elismerést érdemelnénk a remek alakításunkért. A rajongóknak semmi sem tűnt fel, leszámítva néhány szöveg-tévesztést és pár félrelépést a koreográfiákban. Mindent megtettünk azért, hogy ők a vidám oldalunkat lássák, és azt hiszem, ez sikerült is. Viszont amikor elhagytuk a színpadot mindenki levette a maszkját, s előtűntek a megfáradt arcok.

Hazafelé egyetlen szó sem hangzott el a kocsiban; ráadásul én úgy tettem, mintha aludnék csak azért, hogy ne kelljen semmit sem mondanom. Aztán amikor visszaértünk a hotelbe Key lerázhatatlanul mellém szegődött és a mi szobánk felé indult.

-  Jonghyun, ne siess annyira, beszédem van veled. Mindkettőtökkel – szólalt meg hidegen Key. – Menjünk be hozzátok.

-  Hyung, kérlek szépen… – könyörögtem suttogva.

-  Nem. Menjünk be. – Szélesre nyitotta az ajtót, beengedte Jonghyunt, majd engem is maga előtt, végül ő is besétált. Mindketten leültünk a saját ágyunkra, Key pedig megállt középen, és kíváncsian járatta közöttünk a tekintetét. – Nos? Taemin-ah… hát… mesélt ezt-azt. Neked nincs valami mondanivalód?

-  Sajnálom az egészet – mondta lehajtott fejjel. Látszott rajta, hogy tényleg megbánta az egészet, de még így sem tudtam megbocsájtani neki. Még túl friss volt a seb. – Nagyon részeg voltam… azt sem tudtam, mi az, amit csak képzeltem, és mi történt meg valójában. Én tényleg nem akartam ilyen messzire menni…

-  Hogy érted? Milyen messzire?

Jonghyun hatalmas, kisírt szemekkel nézett fel Key-re. Mindketten meglepődtünk a kérdésén – ő nem tudta, hogy én mennyit és hogyan meséltem Key-nek, én pedig azt nem tudtam, hogy Key ebből mennyit értett meg. Ekkor még nem volt minden elveszve, még nem tudott mindent… és ezzel mindketten tisztában voltunk.

-  Megütötted őt? – kérdezte újból, de már sokkal türelmetlenebbül.

-  Nem, dehogy! – felelt már-már felháborodottan. – Dehogy ütöttem! Soha nem ütném meg őt!

-  Akkor halljam, mi történt.

-  De… Taemin már elmondta neked, nem?

Key azonnal visszavett a követelőző hangneméből. Nem akartam látni, ahogy közli Jonghyunnal, azt sem akartam, hogy bármelyikük is a szemembe nézzen. Elfordítottam a fejem a párnáim felé, és úgy vártam a megaláztatást.

-  Taemin-ah… hát, ő elég érdekesen adta a tudtomra, hogy mi történt. – Köhintett egyet, Jonghyun pedig feszülten figyelt; hol őt, hol engem. – Nem tudta elmondani, úgyhogy megmutatta. Őszintén… van fogalmad arról, mit tettél? Lehet, hogy Taemin felnőtt akar lenni, de még gyerek! Az önzőségeddel megrontottad egy gyerek lelkét! – kiáltotta magából kikelve, aztán ismét elhalkult a hangja. – Lehet, hogy sok mindenen keresztülmentünk már, de ez akkor is kegyetlen volt tőled!

-  Nem vagyok gyerek – motyogtam közbe sértetten.

-  De igenis az vagy, és erre pont ez a viselkedés a bizonyíték! – Szinte éreztem, ahogy a szúrós tekintetét a hátamba fúrja, majd visszafordult. – Nem érdekelnek a részletek. El tudom képzelni, mi mindenre vehetted rá őt, ha sírva tiltakozott az ellen, hogy elmondja…

-  Key, én annyira…

-  Be kell fejeznetek – szakította félbe Jonghyun esdeklő kérlelését. – Nem folytathatjátok, és ezt ti is nagyon jól tudjátok! Ennek itt vége! Megyek, szólok menedzser hyungnak, hogy intézzen szobatárscserét…

Key már indult is az ajtó felé, de valami miatt felpattantam és elkaptam a karját. Meglepetten nézett rám, alig akarta elhinni, hogy a történtek után még én akadályozom meg őt. Láttam a szemében, hogy őrültnek tart…

-  Hyung, kérlek, még ne…

-  Muszáj, Taemin-ah, ez így nem mehet tovább – megpróbálta lefejteni az ujjaim a karjáról.

-  Kérlek! Még… meg kell beszélnünk pár dolgot. – Nagyot nyeltem. Key hezitált egy kicsit, aztán egy nagyon aprót bólintott. Elengedtem őt, és egy ajtócsapódással kísérve kiment.

-  Miért csináltad ezt?

Némán pislogtam a szoba közepén. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit miért teszek. Nem voltam teljesen magamnál az előző este óta, és akkor még én is csak a válaszokat kerestem… talán reméltem, hogy majd ő megadja őket.

Pedig még annyit sem érdemelt, hogy hozzászóljak. Azok után, hogy meggyalázott, a méltóságomat a porba tiporta… igaza volt Key-nek, önzőn viselkedett, s én képtelen voltam ezt a ballépését egykönnyen megbocsájtani.

De akkor mire kellett az idő? Miért volt szükségem erre?

Kérdések, csak kérdések… annyi keringett belőlük a fejemben, hogy azt hittem, felrobbanok, szinte már beleszédültem a sebes forgatagukba, mégsem tudtam kimondani egyiket sem…

… a válaszok pedig nem üvöltöttek a képembe.

Ordítanom kellett volna… ordítani mindaddig, amíg a nyers fájdalom lassan elcsitul.