Zene: Skrillex – Summit
8. rész
Újrakezdés
Eltelt újabb egy hét, de a turnénak még mindig
nem volt vége. Eleinte furcsa volt, hogy az összes színpadon kívüli fizikai
érintkezést megszüntettük Jonghyunnal, elég nehezen viseltük mindketten. Néha
egy-egy elkapott pillanatában láttam rajta, hogy neki is hiányzik a dolog,
amiért egyáltalán nem tudtam elítélni – elvégre nem volt senkink, akivel
hasonló módon kiadhattuk volna magunkból a feszültséget… főleg az után, hogy
megízleltük az édes élvezetek ízét, már sokkal nehezebb volt kiverni a
fejünkből. Az, ami nélkül eddig tökéletesen megvoltunk, most
alapszükségletünkké vált.
De muszáj volt hozzászokni és valahogyan
elviselni. Az első pár nap után már könnyebb volt – akkor már nem éreztem a
bűneim súlyát a vállaimra telepedni akárhányszor csak ránéztem. Tudtam, csak
időre van szükségünk, és később már minden csak emlék marad.
- Még próbáljuk el a Lucifert, aztán a szólókat! –
kiáltotta a nézőtérről a látványért felelős menedzser. Szó nélkül beálltunk,
indult a zene, mi pedig táncolni kezdtük a jól begyakorolt mozdulatokat,
melyeket már álmunkból felkelve is tökéletesen eltáncoltunk volna. De mit
tehettünk volna, a próbák legalább olyan fontosak, mint maga az előadás…
Minho szólójával kezdtük a próbákat, aztán Onew,
majd mi következtünk. Elfoglaltuk a helyünket és elkezdtük. Nem vittük
túlzásba, nem mozogtunk sokat, az érintkezést is a minimumra csökkentettük, de
egyszer láttam Jonghyun szemében valamit… mintha beszélni akart volna velem.
Véget ért a dal, és lemehettünk a színpadról. Fél
oldalról átkarolta a vállam és hátra vezetett. A szervezők nem nagyon
foglalkoztak vele, hogy próbán kívül hová megyünk, így nem szóltak akkor sem –
Jonghyunnak pedig láthatóan erre volt szüksége. Végigvezetett a folyosókon, már
kezdtem azt hinni, hogy kivisz az épületből, amikor benyitott az egyik ajtón.
A terem nem egy öltöző volt, hanem egy olyan
helyiség, amit a mi turnécsapatunk nem használt. Egy raktár, tele székekkel,
használaton kívüli kordonokkal és világító berendezésekkel. Csak arra volt
időm, hogy gyorsan szétnézzek, mielőtt az ajtó becsukódott, Jonghyun pedig a
falnak lökött, tenyereit mindkét vállam mellett a falnak támasztotta, és mélyen
a szemembe nézett.
- Ma akarom megtenni. Nem bírom tovább!
- Hyung…
- Ma. Nem vitatkozom.
- Rendben. – Nem felelhettem mást, ő már döntött
helyettem. Bár nem bántam, hogy így alakult, mert nekem is kemény volt az
elmúlt egy hét, de ekkor vált előttem nyilvánvalóvá, hogy ő még nálam is
nehezebben bírta. Közelebb dőlt hozzám, szemei már majdnem csukva voltak, aztán
újra megízleltem az ajkait és selymesen csókolni kezdtük egymást.
Kis idő után ő szakította meg a kellemes
pillanatot.
- Elég – szólt. – Egyelőre elég lesz.
Ebben nem értettünk egyet. Magam elé bámultam,
majd sóhajtottam egy nagyot és rá néztem. Ez csak étvágyfokozónak volt jó… A
könyökénél fogva közelebb vontam magamhoz, másik kezemmel a hajába túrtam és a
nyakába csókoltam. Testén végigfutott egy hideg remegés, éreztem, ahogy az
izmai belefeszülnek a tenyerem alatt. Aztán amikor már ő is sóhajtozni kezdett,
abbahagytam.
- Most lesz elég.
- Taemin-ah… – lehelte – nagyon… nagyon merész vagy.
- Eddig nem csodálatos voltam? – Pajkosan
pillantottam rá, ami meglehetősen szokatlan volt tőlem, de tetszett neki,
amiről a mosolya árulkodott.
- Az is vagy, ne aggódj.
Lesütöttem a
szemeim, mert hirtelen olyan gondolatok jutottak az eszembe, amikkel nem
akartam Jonghyun kedvét elrontani. Helyette próbáltam elrejteni a kételyeimet,
és inkább beszélni kezdtem.
- Hyung, akkor ma szeretnéd, ha a színpadon…
- Miért, te nem szeretnéd? – arca kérdő kifejezést
öltött, emiatt rögtön kivert a hideg verejték. Még véletlenül sem akartam semmi
olyat mondani, amivel egy kicsit is megbánthatom őt, akkor mégis azt éreztem,
hogy magára vette.
- De, szeretném! Nagyon. – Fellélegzett, így már
éreztem, hogy elmondhatom neki az aggodalmaim. – De mi lesz, ha Key hyung
rájön? A múltkor már gyanakodott…
- Az már egy hete volt, nem kell emiatt izgulni. Van
neki elég dolga ahhoz, hogy ne foglalkozzon túl sokat a mieinkkel.
- Azt mondod?
- Nem hazudnék neked. – Vetett rám egy biztató
pillantást, aztán magához ölelt és a fülemhez hajolt. – Neked sosem hazudtam
még, és nem is fogok, erre emlékezz mindig. – Kibontakozott az ölelésből,
megérintette a hátam, és kivezetett a raktárszobából. – Gyere, menjünk vissza,
már biztosan hiányolnak minket.
Tökéletesen megnyugtattak a szavai. Nem éreztem
bűnt, nem éreztem gyanút sem. Nem zavart semmi, csak a lebukás veszélye, de
éppen attól volt izgalmas az egész. Amit tettünk, az tabu volt, tiltott, vétkes
dolog. Jonghyun túl merész volt, amikor belerángatott ebbe – én pedig túl
kíváncsi voltam; ismerni akartam az ismeretlent.
Aztán amikor újra visszakaptam azt, amit elveszítettem,
vele visszakaptam a reményt is – még nem lökött ki magából a Mennyország.
Tetszett az új én, akivé váltam – már éreztem a
sejtjeimben, hogy szétfeszít a vágy, melyet csakis a selymes és érzéki élvezet
tudott csillapítani. Szerettem ezt csinálni, akkor is, ha bűnt követtem el,
mert én nem éreztem annak – én csak a kellemes oldalát láttam a dolgoknak,
talán azért, mert nem is akartam az árnyoldalt is látni. Nem akartam tudni róla.
Felnőttem, és más már nem is számított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése