15. rész

Zene: FramingHanley – Photographs and gasoline

http://www.youtube.com/watch?v=8L-HMc4-IuI

15. rész

Kárhozat I.

Szenvedés – ez a szó járt egyfolytában a fejemben, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy erről szóltak a napjaim. Egyetlen percem sem telt el úgy, hogy ne fájt volna a csalódás, s még csak rosszabb volt, hogy emellett meg kellett játszanom, hogy semmi bajom. A rajongók nem tudhatták…

A napok mentek tovább, az élet nem állhatott meg. Folytattuk a turnét, egy csomó várost magunk mögött hagytunk, de mindig sikerült valahogyan elérnem, hogy Jonghyunnal továbbra is szobatársak legyünk. Key persze egyáltalán nem örült neki, szerinte jobb lett volna mindkettőnknek, ha nem kell együtt lennünk a nap huszonnégy órájában. Egy kis szabadság a nyomorúságunkból felfrissítette volna a fejünket, de őrült módon mindketten ezt akartuk. Szenvedni akartunk. Valahol mélyen mindketten mutatni szerettünk volna a másiknak valamit – én azt, hogy milyen mélyen megbántott, ő pedig azt, hogy mennyire sajnálja. De valahogy egyikünk sem törődött a másikkal annyira, hogy ezt megbeszéljük.

Key-nek minden kétséget kizáróan igaza volt, én mégsem foglalkoztam ezzel az intelmével. Valami azt súgta, hogy nem szabad szétválnunk, mert akkor kitudódik a titok. Igaz, ő már tudta… de mégis azt éreztem, hogy ha bármelyikünk máshová kerül, akkor egyszerre minden egyes mocskos kis titkunk a felszínre bukik. Megnyugtatott a tudat, hogy mi ketten akkor is őrizzük, ha napok óta csak akkor szóltunk egymáshoz, ha muszáj volt.

Ugyan kértünk tőle egy kis haladékot, amit ő a dolgok átbeszélésére adott, de még mindig nem ejtettük meg. Égető szükségünk lett volna rá, de könnyebb volt elsiklani fölötte. Viszont az idő egyre csak telt, mi pedig egyre mélyebbre süllyedtünk a saját nyomorunkban.

Az igazság az, hogy engem nem csak ez zavart. Hiányzott. Hiányoltam a vidám hangját, a személyiségét, az egész lényét – és azt is, ahogy kényeztetni tudott. Szükségem volt rá, mert nem voltam képes feldolgozni, hogy egy ilyen közeli embert csak úgy elveszítsek. Napok elteltével már készen álltam rá, hogy hozzászóljak…

-  Hyung…

Rögtön felkapta a fejét. A táskájában pakolászott, de azonnal képes volt otthagyni az egészet rendetlenül, csak hogy nekem szentelje a figyelmét.

-  Hyung, én… beszélnünk kéne.

-  Mélységesen sajnálom az egészet – kezdte halálos komolysággal. – De én ezt már nem bírom… beleőrülök ebbe… az egészbe. Abba, hogy minden nap végigkínlódjuk ezt a színjátékot, aztán este látom, hogy szomorú vagy… – Mélyet sóhajtott. – Meg tudsz nekem bocsájtani?

Kis ideig hallgattam. Régóta érhetett már benne ez a mondanivaló… valószínűleg ő sem tudott másra gondolni.

-  Előbb-utóbb biztosan – feleltem. – De még szükségem van egy kis időre. És hyung… nem akarom, hogy Key szobatárscserét kérjen. Félek a következményeitől…

-  Ne félj semmitől, Taemin-ah. Senki sem fogja megtudni, mert ügyesen titokban fogjuk tartani. Én egy szót sem fogok mondani senkinek, ezt megígérhetem.

-  Értem. – Bólintottam, aztán újra ránéztem. – Sajnálom, hogy így alakult. Én komolyan élveztem, de… legutóbb nagyon megijesztettél.

Váratlanul a karjait éreztem magam körül. Szorosan magához ölelt, lassan a tarkóm kezdte simogatni.

-  Tényleg nagyon sajnálom – suttogta. – Soha többé nem teszem ezt veled. Azok után, ahogy velem bántál, nem érdemelted meg… Egy idióta voltam, de azóta ezerszer megbántam! – Fejét a mellkasomba fúrta, már szinte csüngött rajtam. Bármennyire is haragudtam rá, megsajnáltam. Borzalmas volt látni, hogy ő is ennyire összetört. Megpróbáltam felemelni, de nem jártam sok sikerrel.

-  Hyung… hyung, fejezd be.

-  Taemin-ah… könyörgöm, bocsáss meg nekem! Nem bírom elviselni, hogy gyűlölsz! Bármit megtennék…

-  Hyung! Kérlek, hagyd abba! – Vigasztalóan végigsimítottam a vállán. Nem szerettem volna, ha félreért, de őt sem akartam, így látni. – Ha így viselkedsz, akkor nekem is sokkal nehezebb.

Elengedte a vállam és lassan kiegyenesedett. Szemeit lesütötte, még arra is képtelen volt, hogy a szemembe nézzen.

-  Bocsánat. Mindenért. Bármit megteszek, amit kérsz.

-  Csak arra kérlek, hogy legyen minden olyan, mint régen. Nem akarom, hogy a rajongóknak bármi is feltűnjön. Eddig szerencsére megúsztuk…

-  Persze… ez természetes.

Szánni való volt, ahogy ott állt előttem. Úgy festett, mint egy elveszett kisgyerek – valószínűleg sokszor ő is pont ilyennek láthatott engem, de azokban a percekben kettőnk közül én voltam a felnőtt. Nem hagytam, hogy az érzelmeim felülkerekedjenek rajtam, inkább mindenestül elzártam őket magamban és hagytam, hogy csak gyűljenek, s egyszer felrobbantsák a szívem. De akkor még tudtam tartani magam.

-  Én készen állok rá, hogy minden a régi legyen, hogyha te is… – szólalt meg hirtelen. Végre felnézett rám, várta a reakcióm, amit nem kapott meg azonnal.

Ha minden a régi lenne, akkor az azt jelentené, hogy mindent semmisnek tekintünk? Élünk tovább, mintha az egészet csak álmodtuk volna, aztán majd idővel elfelejtjük? Képes vagyok én erre?

Igazából nem számított, hogy képes voltam-e rá, vagy sem… ezt kellett tennem – hát ezt tettem. Búcsút intettem a szép perceknek és a szemébe néztem.

Aprót bólintottam, s közben bíztam benne, hogy jól cselekedtem. Ez volt a helyes út – az az út, amire már régen rá kellett volna kanyarodnom, de nem volt elég csábító… Folyton ez járt a fejemben, hogy vajon miért nem voltam képes rá?

Ez a nyomasztó érzés lüktetett bennem állandóan – hiába próbálkoztam megszabadulni tőle, nem ment. Sóhajaim, melyek ilyenkor törtek fel belőlem olyanok voltak, mint egy visszhangos kiáltás – csak önmagukat ismételgették, de senki sem kiáltott vissza a távolból, hogy segítsen.

Kudarcot vallottam, és csak tengődtem egy titkos kapcsolatban, mely annyira torz és rút, hogy ha meghalunk, már a Pokol se fogad be minket.

Elvesztünk. Végünk.