23. rész

IV. FEJEZET: REMÉNYTELENSÉG

Zene: 30 Seconds To Mars – Night of the hunter

http://www. youtube. com/watch?v=0aSLS2GhyXA

23. rész

Fordulat

A fotózás, amiről hazafelé siettünk eléggé elhúzódott, így a hotelbe is későn értünk vissza. Tizenegy is elmúlt már, amikor beértünk a szobáinkba – csak a koncertek után szoktunk ilyen későn hazaesni.

Viszont nem voltam olyan fáradt, mint szoktam. Csak ültem az ágyon, amíg Jonghyun tusolt, a telefonommal próbáltam elütni az időt. Mikor nyílt az ajtó, és ő feltűnt mögötte, egy piciny mosoly jelent meg az arcomon. Testét csak a pizsamanadrágja fedte, és a törölköző, amivel a nyakáról itatgatta fel a vízcseppeket.

-  Miért nem fekszel már? – kérdezte azonnal. – Holnap koncert.

-  Nem vagyok fáradt.

-  Én egy kicsit az vagyok… – motyogta halkan, aztán elnyomott egy rövid ásítást. Felálltam, és oda sétáltam hozzá. – Hm? Mi az?

Elvettem a kezéből a törölközőt. Furcsán nézett rám, de nem sokáig. A padlóra dobtam, majd még közelebb mentem és szétkentem a kulcscsontján gyöngyöződő cseppeket, aztán a hajába túrva tudattam vele a szándékom.

-  Ne… Adj két percet.

-  Miért?

-  A táskámban maradt Key pénztárcája, visszaviszem neki.

-  Éjszaka nem fog venni semmit. Majd reggel visszaadod neki. – Megcsókoltam, hogy ne beszélhessen többet, és a falhoz nyomtam. Mint sokszor, akkor is éreztem rajta a kezdetleges ellenállást, de akkora már azt is megtanultam, hogyan tudom kezelni. Tudtam, hogy a nyaka a gyenge pontja – nem is haboztam tovább, kihasználtam a lehetőséget.

A hatás nem maradt el; egy perccel később már a gerincem simogatta. Finom, érzéki mozdulatokkal ért hozzá a bőrömhöz, a derekamnál apró köröket írt le az ujjaival, én pedig hálásan nyögtem bele a nyakába. Ő is ismerte az én gyengém.

Lehúzta rólam az atlétámat, a törölköző mellé dobta és az ágyamig tolt. Leültem, de ő azonnal hanyatt fektetett és fölém mászott. A karomon végigsimítva a fejem fölött az ágyhoz nyomta a kezem, ujjai a tenyerem cirógatták, ajkai a fülemtől a kulcscsontomig mindenhol csókolgattak, ahol csak értek. Imádtam, hogy ilyen könnyen rá tudtam őt venni, szinte meg sem kellett erőltetnem magam, és ő máris úgy ugrott, ahogy fütyültem. Nem szerettem uralkodni fölötte, de nem tagadhattam, hogy mennyire oda voltam azért, amit ilyenkor művelt velem. Szinte elolvadtam a karjaiban…

Annyira szeretett… annyira, hogy az már belőlem is a szerelemhez hasonló érzéseket váltott ki. Kívántam őt – minden mennyiségben.

Tüzes leheletétől forró volt a bőröm, már nem bírtam tovább. Az érzéseim uralkodtak rajtam, egyszerre éreztem magam tettre késznek, és mégis gyengének, aki a következő érintésnél összeomlik és elveszik a másik karjaiban.

A szemébe néztem, és láttam, hogy mennyire elégedett – de nem akartam önző lenni, viszonozni akartam ezt a sok jót, amit velem tett, így összeszedtem magam, felkönyököltem, megcsókoltam, és a tarkójába kapaszkodva magam mellé húztam.

Fejét a párnára hajtotta, és hátra feszítette – én pedig nem haboztam, azonnal végig simítottam a mellkasán, mire egy nagyot sóhajtott. Kihasználtam az időt, amíg elmerült az érzelmeiben, és lassan a csípőjére ültem, hagyva, hogy minden egyes pillanatát kiélvezhesse. Szemeit összeszorította, ajkai elnyíltak, és ekkor sikerült kicsalnom belőle egy kéjes nyögést. A mellkasára hajoltam, hogy folytathassam a kényeztetését, amit további mélyről feltörő sóhajokkal fogadott.

Mindketten csodásan éreztük magunkat, aztán egy ismerős dallam szólalt meg a szoba egy távolabbi pontján – Jonghyun telefonja csörögni kezdett, hívta valaki. A készülékre, aztán a szemeibe néztem.

-  Ne vedd fel.

Habozva a száját kezdte harapdálni.

-  Majd utána visszahívod – ezzel próbáltam megnyugtatni. Megsimítottam a karját, aztán a telefon is elhallgatott, így nyugodtan visszatérhettünk oda, ahol abbahagytuk.

Nem sok idő, talán fél perc telt el, amikor az én telefonom is zenélni kezdett az ágyam melletti éjjeliszekrényen. Nem értettem, kinek és miért voltunk ilyen fontosak, és hogy az a dolog miért nem ért volna rá negyed órával később, így csak dühösen kiengedtem magamból a levegőt és a kezembe vettem.

-  Key az – jegyeztem meg a kijelzőre pillantva. Valószínűleg az előző hívás is az ő műve volt. Ennyit aggódni egy pénztárcán… mintha kilopnánk belőle a pénzét…

-  Felveszed?

-  Nem. – Lenémítottam és visszaraktam oda, ahonnan elvettem.

Nem volt kedvem mással foglalkozni, csak Jonghyunnal. Elfoglalt voltam, és nem szerettem volna megszakítani senki kedvéért sem. Nekünk épp akkor jutott elég időnk egymásra – a világ várhat.

Kis idő után a második hívásnak is vége szakadt. Azt hittem, ennyivel vége, és Key addig elfoglalja magát; elmegy zuhanyozni, vagy valami hasonló. Nyugodt szívvel folytattam mindent, próbáltam elfelejteni és elfeledtetni a kis közjátékot. Jonghyun aggódott kissé… látszott rajta, hogy aggasztja a dolog, de minden erőmön azon voltam, hogy újra ellazítsam őt. Alig két perccel később már ő sem akadékoskodott – újra betöltötték a szobát a kellemes sóhajok és a finom nyögések. Még félig-meddig ruhában voltunk, de tudtam, hogy már nem sokáig – már teljesen ráhangolódtunk egymásra, minden tökéletes volt, amikor hirtelen kinyílt az ajtó…

-  Komolyan már… Miért nem tudja egyikőtök sem felvenni a te…

Nem zártuk be az ajtót! Nem zártuk be az ajtót… Hogy történhetett ez?

Key megtorpant a szoba közepén és úgy bámult ránk, mint egy szobor. Teljesen megfagyott, képtelen volt felfogni, amit látott, talán még levegőt is elfelejtett venni.

Én sem éreztem magam másképp. Annyira gyorsan történt minden… Az egyik pillanatban még minden csodálatos, a másikban pedig már száguld az ereimben az adrenalin, aztán érzem, ahogy a gyomrom valami fagyos érzéssel telik meg, és a gravitáció már fájdalmasan erősen húzni kezdi a föld felé…

Jonghyunra néztem, aki még mindig alattam feküdt, izzadt teste a két lábam között elnyúlt, ujjai a hasam simogatták – bármilyen megalázó is volt a helyzet, ő is megfagyott egy kis időre, aztán félrelökött engem, és védekezően felült az ágy szélén.

Már késő… lebuktunk. Végünk.

22. rész

Zene: The Pretty Reckless –You

http://www. youtube. com/watch?v=1cjJStLShOU

22. rész

Siker

Teltek a napok, és kezdtem azt érezni, hogy az imáim valóra válnak. Minden nap ajándék volt, s már csak a létezésem tudata is olyan örömmel töltött el, mintha varázslat hatása alatt álltam volna.

Élveztem az élet minden egyes másodpercét. A mosoly állandósult az arcomon, s szinte minden lélegzetvétel eufórikus örömöt okozott. A csapat boldog volt, mint egy nagy, tökéletes család. Életemben talán akkor éltem meg a legszebb napokat.

Jonghyunnal békét kötöttünk – attól a pillanattól, hogy a fürdőszoba ajtó előtt megcsókolt, minden rendbe jött, ami addig darabokban volt. Igaz, győzködnöm kellett párszor, amíg belement, hogy folytassuk a titkos életünk, de aztán idővel belátta, hogy jó döntés volt. A kezdetekkor néhányszor elbizonytalanodott; próbált hatni rám az észérveivel, miszerint már akkor is tilosban járunk, ha kihívóan pillantunk a másikra… Persze nem hagytam neki, hogy sokáig kételkedjen – elég volt pár édes csók, s nem sokkal később valamelyikünk ágyán gyűrtük a lepedőt.

Ismertük egymás testét, vágyait, érzékeny pontjait, így minden alkalom maga volt a Mennyország. Imádtam élni, élveztem, hogy látok, hallok, tapintok, s hogy ver a szívem.

Nem is gondoltam arra, hogy a Pokol, amelyből épp csak sikerült elmenekülnöm, továbbra is nyitva áll, és csak azt várja, hogy berohanjak a kapuján, hogy aztán egy hangos csattanással becsukódhasson mögöttem. Nem is sejtettem, hogy az a világ még később is rám találhat, még csak nem is gondoltam ilyesmire, mintha lehetetlen lett volna. Hiszen amikor minden mesébe illően csodás, olyankor mi baj történhetne?

Nem tudtam, hogy a Mennyország túl törékeny búvóhely ahhoz, hogy sokáig a kegyeibe fogadja a lelkeket, s már csak akkor veszi észre, hogy zuhan, amikor földet ért. Vannak dolgok, amelyek túl szépek ahhoz, hogy sokáig kitartsanak mellettünk. A gyönyör csak egy pillanat, melynek a fakó emlékeit később felidézhetjük bízva benne, hogy talán nem az volt az utolsó.

Én nem tudtam ezt, ahogy Jonghyun sem. Nekünk elég volt annyi, ha örömünket lelhettük az életben – reményeink szerint következmények nélkül.

Tisztában voltunk a másik érzéseivel. Tudta, hogy nem szerelemmel szeretem, ő mégis minden nap a fülembe suttogta, hogy szeret. Nem bántam, hogy így érez, mert így biztos lehettem benne, hogy addig marad mellettem, ameddig csak kiérdemlem a szerelmét – márpedig ő teljes szívével szeretett.

-  Nem akarom, hogy elhagyj – mormolta egy estén, aztán szorosan magához ölelt, és a hajamat cirógatva szenderült édes álomba.

Nem akartam elhagyni… soha.

Közeledett a turné vége. A rajongók rendületlen lelkesedéssel támogattak minket minden koncerten, mely annyi erőt adott nekünk, hogy még a legrosszabb napunkon is képesek voltunk mindent megtenni értük. A turné vége felé már kezdtünk mi is elfáradni, emiatt egyre gyakrabban engedtük el magunkat a színpadon is, ami ugyan több bakival járt, de egyszer sem történt sérülés, így elvicceltük az összeset. A közönség minden mozdulatunkat imádta, úgyhogy emiatt nem kellett aggódnunk.

A megpróbáltatások ellenére egyre erősebbnek éreztem magam. Miután minden lecsendesedett, s végre fellélegezhettem kitisztult felettem az ég. Ragyogtam, majd’ kicsattantam az életerőtől, ami bár mindenkinek feltűnt, mégsem sejtette senki, hogy mi van a hátterében.

Legnagyobb szerencsénkre már Key is leszállt a témáról, és végre anélkül élhettünk egymás mellett, hogy felnyársalt volna minket a tekintetével. Úgy tűnt, ő is megnyugodott, így már nem érezte szükségét annak, hogy folyton a körmünkre nézzen. Szerencsénk volt, hogy visszavett az anyáskodásából.

S az élet ment tovább…

A tüdőmet feszítette, ahogy préseltem ki magamból a levegőt, miközben a színpadon állva hangosan, erőből énekeltem. A rajongók sikítottak, integettek, s a könnyeiket törölgették, mi pedig ugyanabban a tempóban folytattuk a koncertet.

Tökéletes volt az egész, imádtam ott állni, és végignézni a több ezer ember ámuló arcán. Szerettek, csodáltak, felnéztek rám, mint egy fényes csillagra a végtelen éhbolton – és én úgy is éreztem magam, mintha egy tündöklő csillag lennék, ki magasan szárnyal a világ felett.

Éreztem, hogy nem fogok leesni onnan – a csillagok az ég birodalmába tartoznak, nem a földre. Nekem fent kellett maradnom, és hálásan ragyognom, mert ezt várták tőlem, én pedig kezdtem beleszeretni az egészbe. A rajongók tartottak a magasban, azt pedig tudtam, hogy ők sosem engednék, hogy hullócsillaggá változzak… egyikünket sem engednék eltűnni az univerzumukból, s ez elég biztosíték volt. Nyugalmat adott.

Izzadtan, fáradtan, és vizesen jöttünk le a színpadról. A lábamban lüktető tompa fájdalom ellenére ugrálni volt kedvem. Minho vállának támaszkodva ugráltam tovább egészen az öltözőig, ahol végre levehettem a ruháim, és megmosakodhattam. Gyorsan kész lettem, de amíg a többiekre vártam, addig a hatalmas lelkesedésem fokozatosan alábbhagyott, mígnem az egyik fotelban ücsörögve elbóbiskoltam.

Arra keltem, hogy valaki a vállam rázogatja.

-  Gyere, Taemin-ah – szólt Onew hyung, a feje mellett Jonghyun is odahajolt. – Mennünk kell a kocsihoz.

-  Mi? Ennyire elment az idő? – Fáradtan megtörölgettem a szemeim.

-  Hagytunk pihenni, amíg készülődtünk – mosolyodott el Jonghyun is. – Na, gyere…

A könyökömnél fogva felhúzott, és féloldalasan átkarolt – így mentünk a stadion kijáratáig, ahol elengedett ugyan, de közel mentünk egymáshoz. Szükségem volt valaki közelségére, mert annyira elálmosodtam, hogy akkor már menni is csak nehezen tudtam.

A kocsiban újra elaludtam, és csak a szálloda előtt tértem magamhoz. A szobáig nagy nehezen elsétáltunk, ahol Jonghyun finoman az ágyamba fektetett.

-  Jó éjt!

-  Hyung… aludj velem. – Csak bámult rám, aztán megrázta volna a fejét, de megelőztem. – Kérlek szépen… Szeretem, amikor magadhoz ölelsz.

Nem tudott, talán nem is akart tovább ellenkezni. Felemelte a takarót, és befeküdt mellém.

-  Most már tényleg aludj! – dorgált meg kedvesen, aztán lágyan megölelt.

-  Köszönöm, hyung. Szép álmokat.

21. rész

Zene: Jessie J – Who you are?

http://www.youtube.com/watch?v=bStI7W-Pjc8

21. rész

Szeretet

A reggel csodálatos volt. Hosszú idő óta először ébredtem úgy, hogy a szívem terhek nélkül doboghatott a mellkasomban. Jól éreztem magam, mosolyogni volt kedvem mindenkire, akit csak látok. Végre fellélegezhettem.

Felültem – innen már láthattam, hogy Jonghyun még alszik. Kimásztam az ágyból, az övé mellé kuporodtam, fejemet a karjaimra hajtottam, és figyeltem őt. Békésen szuszogott, arcát félig a takarója alá rejtette, szemhéjai lágyan fedték íriszét, s csak akkor mozdultak meg, amikor mocorogva ébredezni kezdett. Hunyorogva rám nézett.

-  Jó reggelt, hyung.

-  Taemin-ah… mit csinálsz itt?

-  Csak néztelek. Aranyosan aludtál. – Rámosolyogtam, amit láthatólag nem nagyon tudott hová tenni. Biztosan furcsa volt neki a viselkedésem… az elmúlt időszakban nem ezt az oldalam mutattam felé. – Már nem is köszönsz?

-  Hm? Mi? – álmosan törölgette a szemeit. Kicsit közelebb rúgtam magam hozzá, és az ujjammal az arcomra mutattam. Először nagyon nem akarta érteni a célzást, de végül mégis lehajolt, és megpuszilt. Boldogan vigyorogtam rá.

-  M… miért csinálod ezt?

-  Micsodát?

-  Ezt a… túlzott kedvességet.

-  Mondtam, hogy nem akarlak tovább gyötörni, hyung. – A mosolyom kissé meggyengült, amikor erre gondoltam. – Tegnap este elmondtam már… mostantól szeretném, ha mindketten jól éreznénk magunkat a másik társaságában. Elegem volt ebből a feszültségből.

Felült, megdörzsölte a nyakát, beletúrt a hajába, aztán rám pillantott. Felállt az ágyból, és öltözni kezdett.

-  Hyung, baj van?

-  Nem, csak… elgondolkodtam.

-  Rólam?

-  Igen. Más vagy… de nem úgy, mint eddig… most úgy viselkedsz, mint régen…

-  Mert azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Persze, leszámítva egy-két dolgot…

-  Épp ez az! Nem lesz minden olyan, mint régen. Hiába kedveskedsz, hiába játszod meg, hogy most már minden rendben, mert soha nem lesz…

-  Nem játszom meg. Komolyan ezt akarom, mert azt szeretném, ha neked is jó lenne. Nem akarom, hogy elítélj. Csak engedd, hogy megpróbáljam!

Végigmért, és sóhajtott. Egy nagyon pici mosoly jelent meg a szája szélén.

-  Rendben. Próbáljuk meg, hátha sikerül.

Kellett egy kis idő, amíg Jonghyun elraktározta magában a reggel történteket. Eleinte azt hihette, viccelek, de délutánra kezdte felfogni, hogy amiket mondtam, nagyon is komolyan gondoltam.

Mivel aznap érkeztünk új városba, ezért az esténk szabad volt, így Minho ötlete alapján videojáték-bajnokságot rendeztünk. A lényege az volt, hogy mindenki játsszon egy kört mindenki ellen. Már előre tudtuk, hogy ő fog nyerni, ahogy azt is, hogy Key fog veszíteni – mi hárman pedig küzdöttünk a többi helyért, mint általában.

-  Ez nem lehet igaz! – fakadt ki Key, amikor újabb veszteséget szenvedett el, ezúttal Onew ellen. Mindannyian hangosan nevetni kezdtünk, mert akkor már harmadszor kapott ki. – Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?

-  Ismerd be, hogy béna vagy! – veregette hátba Minho.

-  Én már nagyon régen beismertem, csak azt nem értem, miért hagyom magam mindig rábeszélni…

-  Azért, mert máskülönben az összes szabad estés programból kimaradnál.

-  Hát ennél jobb magyarázatot én se találok… – Sóhajtott. – De most komolyan, miért nem filmezünk egyszer?

-  Mert soha nem tudjuk eldönteni, mit nézzünk, aztán a végén mindig a játékoknál kötünk ki…

-  Ch… reménytelen banda! – Flegmának próbált tűnni, de a szája sarkában ott bujkált egy piciny mosoly. Aztán vakargatni kezdte a kulcscsontját, és rám nézett. – Taemin-ah, ha te is elversz…

-  Pedig ő is el fog – röhögött a markába Onew. Vigyorogva odaültem Key mellé, aztán elkezdtünk játszani, de már-már viccesen gyorsan megnyertem a csatát. Már csak Jonghyun és Minho csatája volt hátra, amit hosszas küzdelem után Minho nyert meg.

-  Akkor végeredményben Minho a győztes! – kiáltotta el magát Onew. – A második Jonghyun, harmadik Taemin, negyedik én, és a vesztes újra Key!

-  Jaj, ne reklámozd már… – ütötte meg gyengéden a vállát.

-  Ne búsulj Kibum-ah, gondolj arra, hogy ennél rosszabb már nem lehet! – mondta Jonghyun.

-  Menj a francba – nevette el magát.

-  Gyere, Taemin-ah, elküldtek minket!

-  Csak téged!

-  Na persze! Gyere, menjünk aludni! – karon ragadott, és elindultunk az ajtó felé.

-  Jó éjszakát! – szóltam még oda nekik és integettem is mellé.

-  Jó éjt!

Átsétáltunk a saját szobánkba, majd beérve rögtön mentem is volna a fürdőszobába, de Jonghyun elkapta a kezem.

-  Én… izé…

-  Mi az, hyung?

-  Csak azt akartam, hogy… jó volt ma.

-  Örülök, ha jól érezted magad.

-  Nem úgy… Ma más voltál… Mint régen. – Megszorította a kezem, a szemembe nézett, és egy puha csókot nyomott a számra. – Remélem… hogy ez mindig ilyen lesz.

Elmosolyodtam, és nagyot bólintottam. Minden rendbe jön – tudtam, éreztem. Lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy ennek soha ne legyen vége, azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne múljon el.

S közben reméltem, hogy az imáim meghallgattatásra lelnek…