Zene: SHINee – Better
25. rész
Bukás II.
Össze voltam zavarodva. Úgy tűnt, Key-t
nagyon megviselte a helyzet – rá néztem, és ahogy az ágyon ült egy megtört,
szerető lelket láttam helyette, aki elveszített valami nagyon fontosat. Egy
vérző szívű szülőt láttam, aki elbukott.
Nem sírt, legalább is nem mutatta ki,
de biztos voltam benne, hogy belül zokogott.
- Hyung… – kezdtem óvatosan. – Hyung, jól
érzed magad?
Csend – egyetlen szó sem hangzott el,
amíg újra meg nem szólaltam.
- Hyung?
- Hogy tehettétek ezt?
Elszégyelltem magam, és lehajtottam a
fejem. Igaza volt, tudtam, hogy egyet kellett értenem vele, de mégsem ment száz
százalékosan. Addigra már túlléptem azon, hogy mindenki kívánsága szerint
cselekedjek.
Nem ártottunk ezzel senkinek –
leszámítva azt, amikor sértődésből nem szóltunk egymáshoz, de már azon is régen
túlléptünk. Senkinek semmi köze nem volt hozzá, hogy esténként mit csinálunk
egy fárasztó nap után. Ez magánügy. Ez csak ránk tartozik. S ahogy erre
gondoltam elfogott a bűntudat az önzőségem miatt… értettem, hogy Key miért volt
mérges, de nem akartam elfogadni – ez a kettősség pedig lassan őrölni kezdte a
lelkem.
Key nagyot sóhajtott, és fáradtan a
hajába túrt. Megtörölte a szemét, mely könnyekben úszott, de egyetlen cseppjét
sem hagyta elcsatangolni. Csillogó szemei gyilkos pillantásokat vetettek
felénk, amikor kitörölte belőle a könnyeket.
- Képtelen vagyok megérteni… hogy
fajulhatott idáig ez az egész? Hogy nem vettem észre, hogy ennyire messzire
mentetek?
- Sajnáljuk, hyung. – Rám nézett, és
hitetlenkedve felnevetett.
- Hah… és mire megyek vele? A banda
szétesik, ti pedig mélységesen sajnáljátok, de mindketten magasról tesztek a
következményekre… Mi lett volna, ha ez tovább megy, és egyszer véletlenül
kitudódik valami? Az egész banda, sőt az egész cég jövőjével játszadoztok, nem
fogjátok fel? Mindenkiével!
Erre már nem tudtam mit felelni. Igaza
volt, és amikor ezt beláttam, az önző gondolataim is elszálltak, a fagyos remegés
pedig erősödött a testemben.
- Hihetetlenek vagytok… Mondd csak,
Taemin-ah: te is… úgy érzel Jonghyun iránt?
Ez volt az a kérdés, ami mindig zavarba
hozott. Úgy volt, ahogy Jonghyun mondta – engedtem neki, hogy szeressen…
mindaddig, amíg cserébe fizikai örömöt adott nekem. Szerelmes voltam a testébe,
de őt magát csak barátként szerettem. Ez nem változott, de ezt nem mondhattam
el Key-nek, se másnak. Tudtam, hogy ezt a titkot a sírig kell magammal
cipelnem.
Úgy döntöttem, tagadni fogok – mindent.
Nem hazudom azt, hogy én is ugyanúgy szerettem őt, értelmetlen lett volna. Így
inkább a teste és a kényeztetése utáni sóvárgást is elnyomtam magamban, és csak
tagadtam. Senki sem tudhat róla!
A kicsit hosszúra nyúlt gondolkodási
idő után megráztam a fejem, és a szemem lesütve vártam a reakcióját.
- Szóval… szóval nem.
Töprengett.
A kínos csönd fokozódott a szobában, már szinte hallottam, ahogy a jövőnk
láthatatlan démonai a falat kaparásszák… A levegő zizegőssé vált, amitől égnek
meredtek a hátamon a szőrszálak. Mondjon már valamit!
Nem
kellett sokat várnom – megkaptam, amit akartam:
- Ennyi. Kész. Nem tehetek mást… - s
felállt, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Nyilvánvaló volt, hová megy.
Megkaptam a választ, igen… de én nem ezt akartam.
Másnap a feje tetejére állt a világ.
Már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.
Az az este volt az utolsó, ami közös
volt, s az sem volt teljes. Csak ültünk, magunk elé meredtünk, és a jövőről
gondolkodtunk. Így volt a legjobb – legalább is így kellett volna a legjobbnak
lennie. Key-nek igaza volt, komolyan be kellett fejeznünk a kettős életet… s én
már csak azt kívántam, hogy bár ne rángatott volna vissza minket ilyen gyorsan
a földi nyomorba.
Key és én szobát cseréltünk – pontosan
úgy, ahogy régebben ígérte. A repülőn ültem, fáradt voltam, megviselt a
veszteség és a csalódás, de akkor mégsem vártam, hogy leszálljunk. Elővettem a
fülhallgatóm, alvást színleltem, és próbáltam minél kevesebbet gondolkodni, de
nem ment. Csak az járt a fejemben, hogy ha földet érünk, és a hotelbe megyünk már
minden más lesz. Addig próbáltam igazként felidézni magamban az emlékeket, amíg
nem veszett el az utolsó dolog is, ami hozzájuk kötött. Tudtam, hogy ha Onew és
Minho hyunggal belépek a közös szobánkba, már semmi sem lesz a régi.
Sajnáltam mindent. Azt is, hogy
megtörtént, de azt is, hogy vége. Idő kellett hozzá, hogy túl tudjak lépni
rajta… sok idő. Aztán, amikor Jonghyunra pillantottam rájöttem, hogy neki nálam
is sokkal nehezebb dolga lesz. Elnyert egy szerelmet, amiről azt hitte, sosem
fog működni, s mikor mégis sikerült neki, elvették tőle.
Vége volt a züllésnek. Onnantól nem
várt más, csak a munka és minden más normális dolgok. Barátnőm nem lehetett –
tiltotta a szerződés, így a keletkezett űrt senki más szeretetével nem tudtam
kitölteni. Magam maradtam – én, és az emlékeim.
A szállodába érve megkaptuk a
kulcsokat, majd a megfelelő emeletre mentünk. Furcsa volt minden. Jonghyun úgy
tett, mintha nagyon fáradt lenne, a vörös szemeit is ezzel magyarázta, Key
mosolyogni próbált, mint aki nagyon örül a cserének. Én hallgatag voltam, Onew
szintén. Minho volt az egyetlen, akinek tényleg jó kedve volt, ő már a reptéren
is szívből mosolygott a rajongókra, a folyosón haladva pedig önfeledten
dudorászott. Key nem mondott nekik semmit, ám biztos voltam benne, hogy ők is
érzik, hogy valami nem stimmel – mégis próbálták elrejteni.
- Taemin-ah – vigyorogva felém fordult. –
Jó, hogy cseréltetek Key-vel. Örülök, hogy velünk leszel. Téged legalább nem
zavar, ha lusta vagyok normálisan felöltözni – nevetgélt.
Onew kuncogni kezdett, Key pedig
rosszallóan visszafordult a folyosón.
- Hé! Ne gondold, hogy reggeli közben nem
fogok rád szólni!
Megtaláltuk a szobánkat, Onew
kinyitotta az ajtót, és beengedett minket maga előtt. Én mentem be elsőként.
Semmihez és senkihez nem volt kedvem, szóval csak ledobtam a táskám a
legközelebbi ágyra, leültem, aztán menthetetlenül a gondolataim közé
süllyedtem.
A többiek sürgölődtek és vidáman
beszélgettek körülöttem, majd amikor engem is megpróbáltak volna bevonni a
csevegésbe, én is inkább azt hazudtam, hogy elfáradtam. Hátam a falnak
támasztottam, törökülésbe húztam a lábaim, s azokat bámulva elmerültem az elmém
némaságában.
Látszatra minden tökéletesnek tűnt – a
banda sikeres volt, s én csillagként tündököltem a fekete éjszakában.
Körülölelt a ragyogó fény, de távol éreztem magam a többi csillagtól… mindentől.
Mintha soha többé nem érhetnék el senkit, máskülönben mindketten
belepusztulnánk…
… és nem tudtam elbújni.
Ragyogtam,
igen – ezt akartam, azt hiszem. Ám ezáltal
mindent elvesztetem, ami korábban fontos volt, s nem maradt számomra más, csak
a végtelen, üres és rideg égbolt, mely mindörökre elnyelt, felemésztett, s
elragadta a lelkem.
VÉGE
.
